Egy tizenéves lány vallomása és látomása életéről, céljairól, gondjairól, örömeiről,  az élet értelméről vagy értelmetlenségéről.

Élek.

Boldogan és nevetve.

Szép az élet. Főleg ilyenkor nyár közepén.

Meglátom a legparányibb bogarat is a fa levelén, és csodálom szépségét.

Minden olyan tisztán és ragyogóan gyönyörű.

Aztán megkérdezik tőlem, hogy mi szeretnék lenni, és egyszerre vége szakad mindennek.

Már nem érdekel semmi, ami körülöttem van.

Megpróbálok válaszolni, de csak dadogok, nehezen jönnek ki a szavak a számon.. Pedig annyi, de annyi gondolatom és tervem van. Mégis félek kimondani őket; szégyellem  mások előtt, pedig az enyémek. Én teremtettem őket..

De ha kimondom a legnagyobb álmokat, máris olyan köznapivá lesznek, pontosan azzá, amitől meg akartam védeni őket.

Nem, nem azért egyszerűsödnek le, mert kimondom, hanem azért, mert a körülöttem lévők elkezdik "megtárgyalni" azokat.

„Számolni kell a reális lehetőségekkel!” - , mondják ők, és el sem tudják képzelni, mennyire őrjítően nyugtalanító érzés küzdeni a  lehetetlenért.

A nyugtalanság pedig mindig kell nekem, anélkül üres, szürke, egyhangú az életem és döcögő a napok távozása.

Mégis, egy ilyen beszélgetés után elszomorodom, és érzem saját porszemnyi mivoltomat. Egyszer valahova ezt írtam: „Ha valamit komolyan csinálok, - legyen bár az a leghangyányibb dolog is,- nem hagyom, hogy kigúnyolják."

Akkor is és most is, tisztának, igaznak érzem ezt, egyedül ezt, a sok hazugságot felülmúlva, amit meggondolatlan könnyelműséggel a másodperc tized részében is többször vétek.

Sokszor nem igaz, amit teszek.

A pózolás, a megjátszás mindig nagy szerepet játszott az életemben, - ez a legnagyobb gyengém, és hogy bevallom, ettől úgy érzem, már bűnné is válik. De sokszor azt is érzem, hogy ezek nélkül nem mentem volna semmire. Nem magamat csaltam meg, csak az embereket.

De egy azért mégis megvigasztal: csak az arra „érdemeseket” tüntettem ki hazugságaimmal.

Akiket szerettem, azoknak soha egy szóval sem játszottam.

De kiket szerettem én igazán?

Nem nagy szám, és leírni is rettegek, annyira rémítően kevés.

Mégis néha úgy érzem, mindenkit szeretek, és tiszta vagyok, ártatlan, jobb, mint a többiek. De aztán egyre fájóbb a rádöbbenés, hogy senki  vagyok, magam istene, bezárkózva sok láthatatlan fal mögé, melyekből kitüremkednek a kitörést jelző ökölcsapások milliónyi félgömbjei.

Boldog vagyok és szomorú.

Mindent szeretnék csinálni, minden érdekel, de ez negatív előjellel ugyanaz, mintha semmi sem érdekelne.

Kétségtelenül jobb, de az eredmény ugyanaz.

Meg kéne állítania valakinek engem.

Jó lenne, ha valaki megfogná a kezem, és így szólna:

„ Erre menj, nézd világos az út, kedvesen hív, s hogy ne érzed magad egyedül, hát veled megyek, és biztosan elérünk a célba!”

De nem.

Eldobnám magamtól ezt a kezet, és így kiáltanék:

„Hagyjál! Eressz el! Miért gondolsz ilyen gyengének? Miért alázol meg így? Egyedül is tudom merre menjek, van erőm a küzdelmekre is. Tűnj el! Nem kell, hogy segíts!”

Aztán később megbánnám, tudom, de vissza már sose jönne az a kéz, így hát megpróbálom elfogadni most, hiszen olyan szívesen nyújtja felém.

Köszönöm.

De egytől mégis meg kell fosztanom őt is, magamat is: nekem a cél semmi. Nem érdekel. A fő cél nincs meg bennem, és nem is akarom kialakítani. Nagyon hosszú az út. A lényeg az, hogy menni tudjak, lépni a sok gallyon, fán, emelkedésen, buktatókon át.

Menni nevetve, erőseket lépdelve.

Leküzdeni mind az útonállókat. És a társsal menni, azzal, aki ugyanazt szeretné, mint én, és ezért jön velem.

Így. Ketten könnyebb.

Aztán ha már minden fát ismerünk, ha már tudjuk, hol kell menni, hogy egyszerűbb legyen, hogy kell lélegezni, hogy szebb legyen, hogy kell hallgatni, hogy minden zöldet halljunk és érezzünk, ha már lesznek emlékeink, hátrahagyott erdő és megmászott hegy, egy nagy füves lejtő, ahol alig tudtunk megállni egykoron és úgy remegett a térdünk, aztán megkönnyebbülten ismét vízszintes talajon mehettünk, majd megállhatunk. Ha minden meg lesz, és mi még mindig nem fáradtunk el, hát biztosan ott lesz a közelben valahol az a cél is, amiért küzdöttünk, de úgy, hogy megtettük az összes lépést, és nem kerültünk ki semmit sem. Ott lesz, és akkor csodálkozunk majd, hogy ilyen közel van.. Megrémülünk és megilletődünk.

Könnyűnek érezzük magunkat, hisz már csak pár lépés, és…, mégsem merünk elmozdulni. Ha ennyi ideig harcoltunk érte, most már jutalmul is megkaphatnánk. De mi csak csodáljuk és zokogunk.

Nem merjük kitűzni rá a zászlót, úgy érezzük, megbecstelenítenénk azzal, ha hozzáérnénk.

Ám visszafordulni értelmetlen lenne, itt hagyni meg nem lehet. Hát elhatározzuk magunkat: lassan odalépünk, és a jel már ott van.

Most már csak kettőt tehetünk, vagy leülünk itt és örökre megpihenünk, vagy kitűzve a zászlót, tovább megyünk,… ha van még bennünk erő.

Éltünk.

Boldogan, küzdve, de nevetve.

Majdnem minden sikerült.

Szép volt az élet.

Megérte, hogy éltünk.

MIRA 

Mennyből az Angyal, lejött hozzátok

Abban a pillanatban szólalt meg ez a dal a cédé lejátszómon, amikor belekezdtem ebbe az írásba az angyalokról.

Angyal szállt le közénk - mondjuk, amikor csend lesz hirtelen, és szinte hallani véljük az angyal vagy az angyalok szárnysuhogását.

Angyali mosollyal nézett rám ma egy kisgyerek.

Olyan volt, mint egy angyalka az a csecsemő, akit tegnap az anyukája babakocsiban betolt a nevelési tanácsadóba, ahol dolgozom.

Az angyalok emlegetése szinte mindennapos dolog, mégsem biztos, hogy amikor kimondjuk, és azok, akik kimondják, belegondolnak abba, mi is, ki is az az angyal.

Több tucat ezoterikus és spirituális bolt, kuckó, teaház, klub, könyvkiadó és csoport használ angyalkártyákat, a legkülönfélébbeket, és vezet angyal tanfolyamokat.

Na, itt ezeken a tanfolyamokon nem a régi értelemben vett „angyalcsinálás" történik, hanem a már létező angyalok meghívása közénk, és annak megtapasztalása, hogy akár láthatjuk, érezhetjük is őket.

Érdekes, szívbemarkoló élmény volt, amikor a kislányom olyan három-négy éves korában lerajzolta a családunk főbb tagjait, és mindegyikünk feje fölé egy szárnyas angyalkát rajzolt.

Alattunk a keresztneveink, felettünk az angyalaink.

Ő még látta, ő még hitte őket. Az őrangyalkákat éppen úgy, mint a bennünk, önmagunkban lakozó angyali lény-egünket.

Nem tanította őt erre senki, még csak nem is beszélgettünk akkoriban ezekről a spirituális témákról.
Ő mégis az egyik karácsonyra ezzel lepett meg bennünket.

Azóta is legnagyobb kincsemként őrzöm ezt a rajzot, és ha bármelyikünk ördögi énje nyilvánulna meg, akkor meditációs objektumként előveszem a rajzot, megsimogatom, és addig nézem, ameddig ki nem csordulnak tőle a könnyeim.

Igen. Ezek mi vagyunk. Ezek is vagyunk mi. Ez mind bennünk van. Ez mind bennünk lehet. Ez mind bennünk volt. És a lánykám ezt látta, és kívánta látni. Hiszen ő akkor még élte és kívánta megélni velünk együtt is azt az érzékeny, fogékony, finoman gyönyörű energiát, amit az angyalok jelentenek.

Az angyalhaj, az angyalszív, az angyal szárny, minden, ami hozzájuk kötődik, finom, könnyű, lebegő, szálló, a föld fölött létező.

Igen. Ők már nem földi lények, de ők maguk a lényeg. Ők még nem is szálltak el annyira messzire, hogy ne tudnánk bármikor hívni és érzékelni is őket akár.

Azt mondják például, hogy számtalan gyógyító angyali energia szálldogál a kórházak folyosóin, de csak akkor mennek be a beteg ágyához, ha ő vagy annak szerettei hívják őket, kérik az ő segítségüket.

Olyan jó kérni őket! Olyan csodálatos reggel úgy indulni, hogy azt mondom: - Őrangyalom, legyél velem, vigyázz rám és veszess engem, és ugyanígy a lányaimat is és mindenki mást is.

Van néhány olyan élményem, amikor kifejezetten éreztem, hogy az őrangyalom vigyázott rám.

Egyszer majdnem egy autó alá mentem, egyszer majdnem úgy csúsztam el a jeges úttesten, hogy közben a rám kanyarodó autó péppé zúzott volna, és a legutóbb pedig úgy botlottam meg a szürkületben egy kiálló kis fában, hogy egy pillanat alatt a földre terülhettem volna, bele, arccal a betonba.

De nem történt meg egyik baleset sem.

Ha valaki fotózta vagy filmezte volna, vagy akár csak mellettem lett volna, észlelhette volna azt, ahogyan a földi lehúzó erők, a fizikai törvények egy szempillantás alatt semmivé válnak, és a gravitáció ereje is megszűnik létezni, ha ők kapnak fel szárnyaikra, és vigyáznak buta lépteinkre is úgy, ahogy gyermekeik léptét, minden rezdülését vigyázzák az édesanyák.

Hiszem és érzem, sőt sokszor látom is őket, ahogy átcikáznak előttem a légben.
Apró, pici szikrákat hagynak maguk mögött, és az én szemem előtt.
Tudom, hogy velem vannak, és jönnek, ha kérem, ha hívom őket.
Tudom, hogy mindig segítenek, mert ez az ő hivatásuk. Ők ezért léteznek, és szomorúak, ha az emberek nem kérik az ő segítségeiket, ha nem hiszik az ő gyengéd erejüket.
Ha nem tudjuk név szerint megtanulni őket, akkor elég, ha azt mondjuk, ez és ez a gond, ez és ez a probléma, kérem az illetékes angyalokat, hogy segítsenek nekem ebben! Köszönöm szépen. Mert megköszönni éppúgy szükséges, mint kérni őket.

És azt is hiszem, hogy mindannyiunkban van angyali energia is. És azt is tudom, hogy ezt ki lehet hozni belőlünk, éppen úgy, mint az ördögi dühöket és hisztériákat, az tisztátalan lélek egó-mogorvaságait és játszmáit, a rideg-hideg eltaszításokat és ellenségeskedéseket, el-és visszautasításokat.

De az angyal és az, aki egy földön járó angyal, az nem fél, hanem egész.
Az angyal, és aki engedi az ő energiáját dolgozni magában, az nem tart vissza, az enged és elenged, vár és megvár, véd és megvéd akkor is, amikor jól vagy és akkor is, amikor bajba kerülsz. Ha kéred erre, akkor boldog, ha nem kéred, akkor tanácstalan, mert kérés nélkül nem akar beleszólni az életedbe. De ha látja, hogy semmi rosszat nem akarsz, csak emberi energiáid már nem bírják azt, amit az élet eléd hozott, akkor sokszor szárnyaikra vesznek, felemelnek és megóvnak a legnagyobb tragédiától és katasztrófától is.

Ám nem kell még csak ennyire messzire sem mennünk.

Az angyaloknak rengeteg fajtája van, sok tanfolyamon és könyvből lehet tanulni a neveiket és a rangjaikat is, hiszen Isten országában is van hierarchia állítólag.
Ha nem tudod megtanulni, hogy melyik angyal, mire való, akkor csak gondold el, hogy ők is, éppen úgy, mint mi emberek mind-mind szakosodtak valamire. Ők a mi égi másaink, mi az ő földi leképezéseik vagyunk. Ők a mi legközelebbi szellemi társaink az úton járásainkban, és ők az isteni energia, számunkra is vehető, élvezhető és felfoghatóan érzékelhető hordozói.

Ők közel vannak Istenhez, hiszen ők az Isten hírmondói; a szinkronizálói, a magyar vagy angol, vagy angyali hangjai.
Ők maguk az ének, a dal, a vers, a tánc, az alkotás, a művészet, az ihlet, az intuíció, ami a szellemből ered.
Ők az isten öröme, melyet megmutat nekünk magunkon és másokon keresztül is, amikor mi is angyalian nevetünk, vagy szívünkön átengedjük a humor szikrázóan gyönyörű sziporkáit.
Így nevet az Isten. Az angyalok az ő boldogságának lenyomatai, és mi is azokká válunk, ha hagyjuk, hogy megérintsenek bennünket az angyali üzenetek, akár kép, akár érzés vagy látomás, vagy gondolat formájában.
Csak hunyjuk le kicsit a szemünket, hangolódjunk rájuk, és teremtsünk befogadó teret nekik. És amikor megszólalunk, hangunk legyen olyan, mintha egy üres nádon át beszélnénk, a szívünkből, puhán, melegen és mindig kedvesen.

Mi is összekötjük az eget a földdel, de valahogy ennek a lajtorjának csak egy bizonyos magasságáig vagyunk képesek fölmenni. Az angyalok viszont játszi könnyedséggel repülnek föl és alá, ég és föld között, ember és ember között.

Minket még lehúz a gravitáció minden szinten, őket ez már nem érinti. Ők már felnőttek, kinőttek a földi létből, de még itt vannak velünk.

Kérjük hát a segítségüket, a jelenlétüket, a támogatásukat, a vezetésüket bármikor.
Majd pedig hálatelt szívvel köszönjük meg, ha segítettek; akár csak egy gyógyító álmot látni, akár csak végre kialudni magunkat, mint a babák, akár csak megszépülni az éjszaka alatt, akár csak meglátni a másik emberben is azt az angyalt, akit a gyermekek mindenkiben látnak még, és a földi világtól elbúcsúzóknak is az ágya mellé állnak, és gyengéden vezetik át őket a kapukon.

Olyan értékes társaink ők az életünkben, akiket nem lehetne, nem szabadna figyelmen kívül hagynunk.

Ha ugyanis nem figyelünk rájuk, nem hiszünk nekik, nem fogadjuk el a segítésüket, nagyon elszomorodnak, mert ők még tudnak olyan szomorúak is lenni, amilyen szomorúságot mi érzünk, ha valaki nem figyel ránk, ha elhagy, ha bánt, ha eltaszít magától, ha semmibe vesz.

Ezerszer is megszülethet a megváltó Betlehemben, de ha nem született meg a te szívedben, akkor számodra még egyszer sem született meg.A karácsonyi misztérium idején, szülessen hát meg bennünk a felismerés, hogy soha nem vagyunk egyedül, még akkor sem, ha nincs mellettünk ember.
Őrangyalunk az első lélegzetvételünktől, az utolsóig velünk van, és az ő angyali barátainak, se szeri, se száma.
És járnak belőlük itt a földön, köztünk is, álruhás angyalok, csak vedd észre őket egy mosolyban, egy segítő gesztusban, egy kedves, értően érző hangban, egy lágy érintésben vagy egy könnyes szemben.
Ők a Te angyali társaid egy láthatatlan háló zsinórjain, mely mindannyiunkat összeköt egymással.
Ők azok a lények, akik folyton készen állnak a segítésre, és soha nem hagynak el téged.
Ne hagyd hát el te se őket, és önmagadat sem!

Álljon itt egy vers Christian Morgensterntől, melyben a költő megkísérelte emberi szavakba foglalni, mit kell az ember védőszellemének elszenvednie, ha egy lélek elidegenedik tőle.
A verset olvasva talán sokan ráismerünk majd azokra a fájdalmakra, amelyeket mi emberek is érzünk, ha visszautasítják a közeledésünket, a tiszta szeretetünket.
Ebből is látszik, hogy mennyire közel állunk egymáshoz.
Segítsen bennünket most ez a vers abban, hogy a karácsony ünnepén valóban megszülessen bennünk a tiszta krisztusi szeretet.

„Ó, bárcsak látnád
Arcfényed elváltozását,
Amikor elveszted önmagad,
És elfordulsz tőlem
A csendes, tiszta tekintet közepén,
Mely egyesít bennünket!
Egy derült táj felhősödik be,
És kizársz magadból.
Ekkor várok.
Várok szótlanul, gyakran hosszasan.
S ha ember lennék, mint te,
Megvetett szeretet kínja ölne le.
Ám végtelen türelmet
Adott nékem az Atya,
Rendíthetetlenül várok rád,
Bármikor térj vissza.
És e szelíd intést
Ne mint szemrevetést fogadd,
Tiszta üzenetként csupán.

MIRA

 
Az angyal visszatér

Mennyi mennyből az angyalka segített nekem éveken, hónapokon át akkor, amikor éppen zuhanni készült esendő életem.

Eddig megmentettek attól, hogy belezúgjak a betonba.

De ezen a héten, szerdán, amikor a munkahelyemre indultam nagy sietve, már hagyták, hogy az aszfalton landoljak 

Ne kívánd a baleseteket, hacsak nem vagy olyan erős, hogy kibírd a velük karöltve járó
fájdalmakat, félelmeket és azt, hogy egy pillanat alatt véget érhet bármi; a saját vagy a mások élete is!
Ez a betonkemény igazság, amibe nemcsak fájdalmas, hanem iszonyatosan félelmetes is beleütközni.

Az a pár pillanat teljes kontrollvesztés, majd a leírhatatlan üvöltően ütő-
verő kőkeménység, amikor aszfaltot érsz, pokoli érzés.

Számomra több tanulsága is van az eset-nyekk...

1. Akkor lépjek (le, tovább, ki, egyet, fel, stb.), amikor már megfogalmazódik bennem, hogy lépnem kell. Olyankor már ne várjak arra, hogy talán majd holnap.

2. Akkor szóljak tisztán és felelősségteljesen magamért, amikor már készen áll a mondanivalóm,--- és azt addig ismételgessem, amíg bele nem trafálok abba a stílusba, ahogyan meg is érti az, akinek mondani szeretném. Ha elfogadja, jó. Ha nem, az az ő baja. Én elmondtam.

3. Tudjam, hogy minden a világon a kiegyenlítődésre, az egyensúlyra törekszik. Ezért tehát, ha nagyon pörgök, akkor el kell jönnie annak az időnek is, amikor lelassulok. Ha ezt a ritmust nem adom meg magamnak napi szinten, akkor megkapom heti, havi, évi szinten, attól függően, hogy mennyi ideig pörögtem túl magamat saját elhatározásomból, miközben belül pontosan tudtam, és éreztem, hogy ez egy normál emberi energiát meghaladó pörgés, és mivel nem én vagyok a Jóisten, ezért ezt valószínűleg nem is tehetem meg magammal hosszú távon...
De ugye az emberi egó hatalmas, és folyamatosan provokálja az élete adta lehetőségeit.
A gond ebben még az is, hogy többnyire a visszarendeződés hosszabb folyamat is lehet, mint a túlpörgetéses idő.
Nagyon meg kell dolgozni érte, hogy a kibillent egyensúlyt valahogy visszaállítsuk.
Ez idő, energia, pénz és kínszenvedés.
Ehelyett választhattuk volna azt a hatékony alkotást, amely megfelel a saját és az univerzumban betöltött helyünk ritmusának.
Ezt a ritmust pedig folyamatos befelé hallgatással, és teremtő csendekkel tudjuk megtalálni.
Ha erre hangolódunk rá, nem ér minket veszedelem.

Tanulság: ha piros a lámpa, meg kell állni, és csak akkor indulni el újra, ha ismét zöldre vált.
Ezt a piros jelzést az egész szervezetünk közvetíti felénk, csak mi elhessegetjük. Bezzeg egy autóban nem tudnánk nem észrevenni, és nem leállítani akkor, amikor az autó azt kéri tőlünk, hogy álljunk már meg végre, és cseréljünk ki vagy töltsünk fel valamit, stb.

4. Az angyalok segítenek; óvnak és megvédenek bennünket, de csak addig, amíg azt látják, hogy "normálisak" vagyunk. Ha úgy túlpörögjük az életet, ahogyan azt én tettem, akkor bizony hagyják, hogy hasra, fenékre, erre-arra essünk, és végre lassuljunk le egy kicsit vagy nagyon, és alapvetően önmagunkra figyeljünk.

5. És még ez a leírás is nagyon hosszú és bonyodalmas. Az egyszerűség az, amit az égiek kérnek tőlünk, hiszen csak akkor érhetünk el a legbensőbb lény-egünkig, ha a lehető legegyszerűbb földi életet éljük. Magunkkal vinni úgysem tudunk semmit, itt hagyni pedig az utánunk jövőnknek és a jövőnek csakis a saját életünk példáját hagyhatjuk; ha sikerül, akkor örökérvényű alkotásokban, ha nem sikerül, akkor a szeretteink emlékezetében, és ha mindez elmúlik, akkor a nagy kozmikus naplóban, ahol valamennyiünk élete egy nagy egységben találkozik, és kapcsolódik össze azzal a nagy egésszel, amelyből jöttünk.
Így, alakzatban repülve már sokkal könnyebb lesz minden...

Addig pedig tényleg vigyázzunk magunkra, mert ez az a test, lélek és szellem, ami mindenekelőtt ránk van bízva minimum egy életre.
Ne az egónkat hizlaljuk hát, ami szükségszerűen kipukkad, és leomlik egyszer, hanem azt az örökéletű belső lény-egünket emeljük, aki nem zuhanhat a betonba, mert a tekintetét folyamatosan fent tartja az égieknek és az égiekre, akik így valóban megvédik őt.
De azért nem árt, ha közben lenéz a földre a lába alá és elé is néha.

Mira

CSÓKOK HELYETT CSOKIK

Megyek a közeli cukrászda felé.
Ez eddig nem lenne baj.

A fejemben már látom magam előtt azt a szelet dobos tortát, amit hamarosan meg fogok venni magamnak.
Talán még ez sem olyan nagyon szörnyű.

Aztán belépek a cukrászdába, ahol konstatálom, hogy fagylalt már nincs, befejeződött a fagylalt szezon, pedig talán még elnyalogattam volna egyet, hazafelé menet, kezemben a becsomagolt dobos tortával.
De ezt ma már nem tehetem meg, az biztos.

Hirtelen hiányérzetem támad. Egy fagyi még belém fért volna. Ha viszont fagyi nincs, akkor legyen, mondjuk két dobos torta.

Miért lenne ez baj?
Ha ennyit szerettem volna megenni, akkor most pontosan ennyit is eszem meg. Csak éppen nem nyalogatok, hanem eszegetek.

A cukrászkisasszonyok örömmel fogadnak engem, mint régi jó ismerősüket, aki nem is olyan régi, hiszen szinte minden nap betér hozzájuk valami édességre, nyalánkságra.

Hogy mióta is?

Talán úgy tavaly karácsony körül kezdődött.
Addig nem ettem sem csokit, sem cukrot, sem édességet már vagy tíz-tizenöt éve.
Akkor ugyanis, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, súlyos allergiás rohamaim lettek fahéjtól, vaníliától, szegfűszegtől, és mindenféle finomságoktól. Az orvosok eltiltottak minden jótól (rossztól?), és így a csokitól és a csokis vagy más egyéb süteményektől is.
Ha már allergia, ne legyek kövér legalább.

És ez jól ment éveken, évtizedeken át.
A sok buta édesség helyett kásákat főztem magamnak, gyümölcsöt, zöldséget ettem, és nem is kívántam a sütit-csokit, mert a félelmem nagyobb volt, mint a kívánásom.

De aztán tavaly télen egy csokis szaloncukrot felvagdostam apró darabokra, és belesütöttem egy gyümölcskenyérbe.
Amikor felvágtam a magam által sütött illatos süteményt, nem bírtam ellenállni annak, hogy meg is kóstoljam, hiszen nem tettem bele semmi rám nézve veszélyes anyagot, és közben el is felejtettem azt az egy szem csokis szaloncukrot.

Megettem. Jólesett. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy volt benne egy csokival bevont zselés szaloncukor is, darabokra felvágva.
Megijedtem. Ettem volna belőle vajon?
Figyeltem magamat, kértem az égiek segítségét, és túléltem ezt az egy szelet gyümölcskenyeret.
Szerintem pedig ettem egy kis falatot a csokis szaloncukorból is, mondogattam magamnak egész délután, este és éjjel is.
És lám-lám, nem lett tőle semmi bajom.
Biztosan megerősödött az immunrendszerem, gondoltam én, avagy ledolgoztam némi karmikus örökséget, és még nem értem el az öregséget sem.
Szóval, boldog voltam.

Így aztán másnap kipróbáltam, hogy milyen, ha egy fél szaloncukrot megeszem. Isteni volt!
Aztán megint másnap egy egészet megettem, és nem volt következménye.
Harmadik nap egy harmadikat, és ez így ment tovább.

Rájöttem, hogy nem vagyok már allergiás a csokira, és az is lehet, hogy soha nem is voltam, csak elhitették velem. Vagy pedig valami másra voltam érzékeny, akár testileg, akár lelkileg.

Most mindenesetre vérszemet és egy nagy fonott kosarat kaptam. Lementem a legközelebbi közértbe, és a csokis pultról, amire addig rá sem bírtam nézni, mindenféle édességet a kosaramba gyűjtöttem.

Úgy éreztem magam, mint a hajdani gyermekmese egyik főhőse, akinek mindegy volt, hogy milyen, csak csoki legyen; kerek, szögletes, kicsi vagy nagy, vékony és vastag, én csak pakoltam, pakoltam bele a kosaramba.

Otthon szépen kirakosgattam őket az asztalra, és mert azért nem vagyok se mohó, se buta, elmeséltem nekik az eddigi történetemet, s azt is, hogy mostantól ismét barátok lehetünk, ha szépen beosztjuk egymást.

Így is lett. Délelőttönként csak kettőt, délben egy nagyobbat, délután aztán megint két-három kisebbet, és este a tévézés és a mindennapi kenyerem mellé ismét valami kenhető, puhaságot vágytam a számba tenni.

Tudjátok, hogy van ez. Kint zajlik a kemény élet, bent pedig az ember melegségre és puhaságra vágyik a legtöbb esetben, kivéve egyet.

Hát én most maximálisan a szájon át szeretetre vágytam, és meg is kaptam magamtól, illetve a csokijaimtól.

Így ment ez heteken át.
Én is azt mondtam, amit a nagyobbik lánykám mondott, amikor ovis volt, hogy fogyókúrázom, szinte semmi mást nem eszem, csak csokit és némi kenyeret.
Mi mindig is besorolhatatlanul alternatívok voltunk, hát miért is ne találtunk volna ki valami egészen más és különleges fogyókúrát magunknak?

Bori lányom ezt már 5 évesen tudta, én 50 évesen jöttem rá.
Egyébként is ennyi köztünk a rájövési és megvalósítási eltérés az élet több területén is; hol én vagyok ennyivel előbbre, hol meg ő.

A lényeg, hogy ismét szeretve éreztem magam.

Aztán egy szép napon ráálltam a mérlegünkre, és elképedtem azon, amit mutatott; majdnem tíz kilóval lettem több pár hónap alatt, ami azért nem semmi.
Most meg az egyik fiú barátom jutott az eszembe, aki eléggé szép nagy pocakot növesztett magának az elmúlt években, évtizedekben, és aki mindig azt mondja, ha erről beszél vagy kérdezik, hogy bizony sok munka van ebben, nagyon meg kellett dolgoznia ezért.

Hát nekem is, úgy tűnik.
Összeszámoltam, mennyibe kerültek a csokijaim, aztán azt, hogy milyen rendszerességet produkáltam az ő megevésük terén. Más gyógymódoknál elég hamar feladom, de itt úgy tűnik kitartó voltam, meg is lett az eredménye, és most már le kellene adnom, nem felszednem újra és újra pár kilót.

De mi válthatná ki ezt a már-már függőséggé alakult szenvedélyemet? - morfondíroztam magamban.
Csak nem jöttem rá.
Ezért kérő, könyörgő leveleket írtam baráti, ismerősi levelező listákra, hogy ugyan mondja már meg valaki, mit tegyek, hogy ne egyek egész nap csokival csokit.

Tudtam, hogy ha újra allergiás rohamokat produkálnék, akkor megint azonnal abbahagynám, de ezt nem akartam volna ismét eljátszani.

Így hát begyűjtöttem az ötleteket. Volt köztük olyan, hogy egek a csoki helyett szőlőt, na igen, de azt nem lehet csak úgy megvenni az utcán, és megállókban is eszegetni, mint a csokit, amit csak ki kell bontani a papírjából, és annyi.
Volt olyan ötlet, hogy ha rám jön a „csokivágy", akkor helyette egyek kaukázusi kefírt, és mindenképpen azzal fejezzem be a napomat, ne csokival, mert a vércukorszintem akkor egyre több édességet fog kívánni, ha még lefekvés előtt is azt eszem.
Igen, de valahogy a kaukefír látványa nem tudta ugyanazt nyújtani, mint egy fehér csokié, ha már át kellett volna, hogy térjek valami fehérre.

Aztán kaptam olyan levelet is, hogy szerelkezzem fel egy kiló almával, és sorolhatnám a jobbnál jobb ötleteket.

Sajnos nem volt eléggé meggyőző egyik javaslat sem, és habár kipróbáltam mindet, mégis csak maradt a csoki, mint fő táplálékom egész napra.
Kielégületlennek éreztem magam, és tehetetlennek is egyben.

Ám a segítség és a csoda többnyire az ilyen reménytelennek tűnő helyzetekben érkezik el az emberhez.

Felhívott egy régi kedvesem, hogy erre jár, meglátogathatna-e, és itt aludhatna-e az éjjel.
Boldogan mondtam igent ennek a kérdés-kérésnek, és nekiálltam takarítani, aztán táncolni ebben a boldogságomban, no meg azért is, hogy pár óra leforgása alatt leadjam a felszedett kilókat.
Szerintem egészen jól sikerült, bár két számmal nagyobb nadrágot és pólót vettem fel, de azokban legalább kényelmesen éreztem magam, és ez sugározhatott belőlem, nem pedig a szorongásom attól, hogy mennyire meghíztam.

A volt kedvesem csak ült és mesélt, és nézett és dicsért engem, hogy milyen jól nézek ki, hogy kisimultak a vonásaim és így tovább.
Én meg mosolyogtam, mint az a bizonyos pék kutya, a meleg zsömlében.

És mivel két ember közt a legrövidebb út egy mosoly, ezért ez elvezetett egy öleléshez. A jó dolgok azonban éppen úgy megsokszorozzák egymást, mint a rosszak, ha beindulnak.

Az egy ölelésből lett több ölelés, aztán még több, és a legtöbb ölelésnél már egymás mellett feküdtünk az ágyamon. Amikor beindul ez a folyamat, ki tudja, hol áll meg...

Én ilyenkor mindig megpróbálom legyőzni a szilárd test ellenállását, és mint egy folyadék vagy egy légnemű anyag, aki azonban mégis nagyon is a testében van, át szeretnék hatolni a másik ember testének puha falán és beleolvadni annak minden porcikájába, mint a csoki a számba.

Jé! Most veszem észre, hogy el is felejtettem ezt a csokis témát, amikor itt volt valaki, aki szeretett!
Egy falat csoki nem ment volna le a számon.
Minek, amikor a másik édes csókja mindennel felért?

Tudom már, hogy mi hiányzott, és azt is, hogy ezek szerint mi válthatja ki nálam most már száz százalékos biztonsággal a csoki evő szenvedélyemet.

Csokik helyett csókok.

Csak legyen minden nap, aki erre jár, és megkímél attól, hogy kosarammal lemenjek a közértbe csokit venni.

Nem fogok kosarat adni neki.

Mira

 
HÁLAADÁS

Haladok a hálaadás felé.
Ma már megfogalmazódott bennem, hogy folyamatos csodában élek.
Egyik a másik után jön elém, és hogy valószínűleg nagyon szeretnek engem az égiek.
Ezért aztán tudok már akkor is nevetni és szívből örülni, ha közben ki tudja, mi minden történik a testemben, valami sokkhatásként érő váratlan traumák miatt, de hiszem azt, hogy ezzel a szívből jövő boldogsággal és szabadsággal tudok a legjobban gyógyulni, és gyógyítani másokat is.
Dolgoztam egész nap egy múlt századbeli művelődési házban
Nagyon elfáradtam. Küldtem egy SMS-t az egyik régi barátomnak, hogy jöjjön ide, és szöktessen meg engem, de hozzon magával spenótot, mert éhen halok, és az a kedvencem.
2 óra múlva ott volt, kezében egy lábos spenóttal.
Döbbenettel tekintettem rá, mert látszott, hogy nem vendéglőből hozta. Azt mondta, az anyukájánál volt ebédre, aki éppen spenótot főzött, és íme belőle egy kis lábaskával hozott nekem is.
Az aznapi délutánunk amúgy is gyönyörűen sikerült. Kipihentem magam a spenótos lábaska és volt kedvesem masszírozó kezei alatt a Ligetben.

Hazafelé menet a Boráros téren megszólított egy férfi, kinek kezében három csokor sárga rózsa volt, hogy vegyem már meg 600 Ft-ért, mert menne haza. Honnan is sejthette, hogy én ezt azonnal meg fogom tenni, mert annyira boldog vagyok, hogy hát persze, és mert a sárga rózsa az egyik kedvenc virágom, az illatáról már nem is beszélve. Persze lealkudtam 500 Ft-ra, de még így is megérte. Három csokor sárga rózsa! Képzelhetitek!
Ám alig mentem 5-6 lépést, máris megszólított egy másik férfi, aki azt kérdezte, hogy mennyiért adom a rózsákat. Egy csokrot adtam el neki 200 Ft-ért.
A csodák napja volt ez.
De vannak más csodák is.

Szeretném hírül adni az egész világnak, s főként azoknak, akik szomorúak, bánatosak, szerelmi vagy más egyéb csalódásuk van, hogy nincs is annál felemelőbb és boldogítóbb érzés, mint amikor valami minőségi változást észlel az ember önmagában azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyek őt stresszelték, bántották vagy lehúzták valamikor. Ahogy sikerül megtalálni a megoldást, avagy inkább ahogy egy hosszabb-rövidebb időtartamú folyamatban sikerül egyszer csak szinte észrevétlenül átlépni a küszöböt, és az ajtó mögött hagyni a frusztráló megoldatlanságokat, az tényleg maga a váratlan és továbbgyűrűző CSODA.
Maga a csendes, de biztos átalakulás, a TRANSZFORMÁCIÓ.

Döbbenetes, ahogy valamikor megoldhatatlannak hitt terhek, szinte észrevétlenül megoldódnak, feloldódnak, kipukkadnak, mint egy vízhólyag, és csak az emlékük marad még ott egy ideig, mint poháron az ujjlenyomat. De ez már nem élő, lüktető fájdalom, hanem valami, amire rá lehet tekinteni, hálás szívvel meg lehet köszönni mindazt, amit belőle tanultunk, és tovább lehet lépni. A szív ilyenkor szárnyal, a szabadság érzése szinte elviselhetetlen belső bizsergető viszketést hoz létre. A boldogság az emberben ezer tiszta forrásból zubog, mintha az idegeim és az egész bensőm belülről zuhanyozna egy hatalmas zuhanyrózsából kijövő gyógyító vízzel.

Csodálatos érzés ez a belső szabadság és felszabadulás érzése.
Tudok élni és nem félni. Sem a múlttól, sem a jövőtől, sem a jelentől.
Mennem sem kell sehová, mert el tudok merülni egy-egy ember szemében, melyben a tenger szépségét és mélységét látom meg.

Évekig csak arról panaszkodtam, hogy de kár, hogy nekünk nincs tengerünk, mert én egyedül a tengerparton éreztem azt a végtelen szabadságot, ami szerintem minden embernek alanyi jogon járna.
És most azt élem meg nap mint nap, hogy ha belenézek egy másik ember szemébe, akkor az tényleg olyan, mint egy tiszta tó, melybe beleugrom, leúszom a mélyére, és ott feltárul előttem az egész emberi élet misztériuma és csodája.
Boldog vagyok.
Bármi történt, történik vagy fog történni, ezt a boldog állapotot már nem feljethetem el. Fizikai szinten járta át a testemet-lelkemet. Nem tudtam mást tenni, mint nevetni és ölelni. Végtelenül szabadnak és felszabultnak éreztem magam. Minden egyes sejtemet fény járta át, és melegség, lazaság, szeretet és szerelem.

A Csoda isteni kegyelem. A belső átalakulás, mely a külsőnkön is azonnal látszik, sugárzik, emberi tetteink következménye. Ha elvégeztük azokat a dolgainkat, amik eddig nehezen vagy egyáltalán nem mentek, ha meg tudtunk lépni olyan lépéseket, amelyekről azt hittük, hogy megléphetetlenek. Ha meg tudtuk menteni magunkat vagy másokat, amikor már azt hittük, hogy menthetetlenek. Ezek az igazi átalakulások, az igazi csendes transzformációk. Nincs csinnadratta, nincs hallelúja (az a csodákat kíséri mindig). Itt egy halkszavú, de biztos erejű kapuátlépés történik meg, melyhez nem kell sem drog, sem alkohol, sem transzba esés. Bőven elegendő, ha tiszta szívvel, józan ésszel és cselekvő testtel minden percben megtesszük, amit itt és most meg kell tennünk, s ha mindehhez tudunk és merünk hittel segítséget kérni, és elengedni a minket és másokat is fogvatartó görcsös kontrollálási mániáinkat.
Élni igazán csak így lehet.

Kívánom magamnak és mindenkinek.

MIRA

LÁT-HATÁS

Az ember csak ül, és nézi, ahogy viszik el a gyerekét.
Könny szökik a szemébe, összeszorul a torka, és hihetetlen módon fáj a szíve.
Tudja, igen, tudja, hogy az, aki elviszi, a gyermek másik szülője, de mégis...
Kibírhatatlan.
Annál jobban fáj.
Mert akár itt is maradhatnának, hiszen játék van elég. Sőt! Ebédet is tudnék adni. Meg együtt társasozhatnánk, ahogy azt gyakorta megtettük régebben. Kockapóker, betű kirakó, kanaszta, rántott husi, francia krémes.
Rémes. Csak a humor segíthet, hogy felülemelkedjünk a helyzeten.
Vagy már az sem.
Süt a nap. Itt is lehetett volna maradni a kertben, de ők "programot csináltak".
Minek?
És attól még, hogy elváltunk, miért nem lehetünk együtt a hétvégéken?
Én nem értem.
Lehet, hogy én el se váltam?
De mégis. Itt van a papír a gyerektartásról, a gyerek elhelyezésről, a láthatásról.
Arról azonban sehol semmi tudnivaló, hogy ezt az embertelen lát-hatást hogyan bírjuk ki, hogy viseljük el. Mi hárman: apa, anya és a gyermek.
Mert ránk van a leginkább hatással. A többieket csak érintőlegesen érinti. A nagyikat, nagypapákat, félnővéreket, negyed öcsikéket.
Tragikomikus volt, amikor a lányom, aki addig keresztnevén szólította, megkérdezte az apjától egy láthatáson, hogy ő is szólíthatja-e ugyanúgy papának, mint az a két kis csurmó, akik az akkori feleségének a volt élettársától való gyerekei voltak. Na, innen aztán elkezdődött a ki- és a begubancolódás szinte minden szinten.
Szerencsére, amikor később jöttek a gonosz mostoha effektek, a lányom szólt, hogy ez már elviselhetetlen, és akkor én szakemberhez fordultam. S bár sokkal jobban tudtam mindent, mint az állítólagos terapeuta, de mivel én magam voltam az egyik érintett fél, nekem úgysem hitte volna el senki, amit mondok. Főleg nem a saját gyerekem apja. Aztán talán egy év sem telt el, és felbomlott az a házasság is, amely ezek szerint nem az égben köttetett.
Élénken emlékszem még arra a láthatásra is, ami jóval korábban történt. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, s amely a legdrámaibb hazatérési jelenettel végződött. Egyébként szinte minden láthatás, talán évi két alkalmat kivéve, hozott magával annyi drámát és majdnem tragédiát, no meg néha tragikomédiát is, amelyet egy Shakespeare sem tudott volna kitalálni. Hát igen, az élet, a nagy drámaíró, hogy ezt a kőkeményen igaz közhelyet is bevegyük a sorba.
Szóval, egyik alkalommal jöttek haza a láthatásról úgy vasárnap este 7 óra felé.
Csöngettek. Bejöttek. A lányom kicsit büdös és koszos volt, de hát Istenem, ez legyen a legnagyobb baj, gondoltam magamban. Van víz, majd beáztatom. Az apja - szép szál legény - büszkén magyarázta, hogy a lányunk a legjobb formáját hozta a hétvégén, minden a legnagyobb rendben ment, köszöni szépen, s távozott. Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, az akkor 3 év körüli kislányom hirtelen megragadott egy a közelében lévő cserép virágot, és levágta a földre, aztán odarohant idős édesanyámhoz, és megrángatva őt, belerúgott a sípcsontjába párat, majd ezt kiabálta: "- Én eddig nem tudtam beszélni, de most már tudok, és azt akarom mondani, hogy nem megyek többé az apuhoz!" Szörnyű volt. Hagytam a kicsit, hadd tombolja ki magát, mert éreztem, hogy rengeteg fájdalma és sértettsége lehet a lelke mélyén, amit csak így tud kiadni. Hiszen azt mondják, hogy az agresszió, a kielégületlen szükségletek tragikus megjelenése. És ez mélyen igaz. A szükséglet, az anyai, illetve a közös szülőktől jövő szeretet volt, nem vitás, s minthogy az ilyen darabjaira törve hevert előtte, értetlenségében így adta tudtunkra, hogy valami nagyon nincs rendben.
Régen történt ez. Nem felmelegíteni akarom, csak megmutatni, hogy mik történhetnek, hogy milyen hatásai lehetnek a láthatásnak.
Persze vannak vidámabb emlékeink is. Különösen így a kamaszkort elérve. Most már egyedül megy, nekünk sem kell találkoznunk az apjával. Hazajőve órákig meséli az élményeit, amelyek színesek, gazdagok, szépek. Látszólag minden rendben van. Az idő nekünk dolgozott.
De a fájó emlékek néha még kísértenek.
Talán ezért is olvastam bele abba a kis füzetecskébe, amely tegnap került a kezembe valahol jártomban-keltemben, s amelynek címe: "Tomi és a kapcsolatügyelet."
Dr. Kardos Ferenc, a VII. kerületi Nevelési Tanácsadó igazgatója adta a kezembe. Tőle tudom, hogy egyáltalán létezik ez a fogalom: "Kapcsolatügyelet." Egy semleges, köztes hely ez az olyan elvált szülők és csemetéik számára, akiknél még kommunikációs és egyéb konfliktusok nehezítenék, vagy tennék teljesen lehetetlenné a láthatás létrejöttét. Ott az ügyeleten, egy szakember jelenlétében, vagy "haladók" esetében, csak tisztes halló és látótávolságban maradva az úgynevezett mediátorok segítségével találkozhatnak a szülők és a gyerekek.
Ó, Istenem! Sóhajtok magamban. Ha lett volna ilyen az én válásomkor is, mennyi fájdalmas, kaotikus, őrült hétvégét spórolhattunk volna meg!
De ha mondjuk a szakemberek segítségével békésen tisztázódtak is volna a kapcsolattartás mikéntjei, akkor igaznak tartanám e, amit a kis könyv utolsó oldalán olvastam, s ami így szólt: "Anyukám és apukám nem szeretik már egymást, de engem mindketten továbbra is szeretnek."(?)
Persze, igen, hát hogyne. És még az is lehet, hogy így van. De komolyan, senki nem érti, hogy ez a kijelentés mennyire abszurd?!
Az ember maga is két részből áll; férfi és női oldalunk egyaránt van mindannyiunknak. Gondold csak el, lehetséges lenne- e, hogy az egyik oldalunk ne szeresse a másik oldalunkat és viszont?
A válasz. Igen. Lehetséges lenne, és azt neveznénk betegségnek; a legeslegkülönbözőbb betegségeknek és tragédiáknak lenne ez a színhelye.
Ahogy a köztünk dúló legdurvább konfliktusok idején a lányom asztmás lett, s a mai napig is küszködik a nehéz légzéssel, ha hirtelen megfázik, vagy ha nehéz élethelyzetbe kerül.
Lehetséges lenne-e tehát, ahogy az apja és az ő mostani felesége gondolják, hogy a lányunkban megtestesülő férfi és  női oldal (azaz a 2 szülő), csak semleges kapcsolatban maradjon, és ne szeressék egymást úgy, mint két barát?
A válasz ismét csak: igen. Hogyne. Hát persze.
Te nem is tudod, hogy hányan élnek így? S leginkább a diliházak és az ideggondozók vannak tele velük. A meghasonlott, vagy depressziós tünetektől szenvedő emberekkel.
Ó, balgaság! Te viszel bennünket a pusztulásba!
Hát hogy a csudába nem lehet érteni, hogy a két félnek minden körülmények között szeretniük kell egymást Nem úgy, mint hajdanán, nem szerelmesen, ha már nem megy, de egymással igazán és nem megjátszva, jóban kéne lenniük ahhoz, hogy a gyermek egész-ségesen fejlődhessen. Akkor is, ha tényleg el kell válniuk a térben és időben egymástól.
Hogyan kerülhet ide bele az elutasító fél részéről féltékenység, hiúság, egoizmus?
Hogyan? Hát csak úgy, hogy nem tudják az emberek, mit tesznek.
Én csak imádkozhatom értük, hogy egyszer majd megtudják, s kérhetem az égieket, hogy bocsássanak meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
De attól tartok, esetleg késő lesz már akkor, amikor megtudják.
Ezért javaslom szeretettel mindenkinek, akinek olyan konfliktusos válási ügye van, amelyben gyermek, vagy gyermekek is szerepelnek, hogy haladéktalanul keressék fel a fent említett urat, Dr. Kardos Ferencet.
Ő ugyanis, saját hatalmas tapasztalatával és tudásával, s azt ezt meghazudtoló szerénységével, az önmagán túlmutató munka alázatával, megértő emberségével, hiteles és hatékony segítséget tud nyújtani az arra rászoruló szülőknek és gyerekeiknek. Mindegy, hogy éppen válnak, váltak, vagy válni fognak. Vagy esetleg családban élve is gondjaik vannak. Vagy csupán az a gond, hogy a gyermek kamasz lett, és ez már önmagában sem könnyű élethelyzet egyik fél számára sem. Dr. Kardos Ferenc és munkatársai minden esetben szívesen állnak a hozzájuk fordulók rendelkezésére. Az igazgató úr, aki emellett több alapítvány és egyesület tagja és vezetője is, szakmai tudásáért és emberségesen ember feletti munkásságáért nemrégiben országos megbecsülést is szerzett, amikor megkapta a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.

Forduljanak, forduljatok hát hozzá bizalommal az e- mailben megírt levelekkel, s ha szükséges és kell akár személyesen is.
De megtalálhatjátok őt és munkatársait akkor is, ha ráklikkletek a www.kapcsolat ngo.hu, vagy a www.parkapcsolat ngo.hu- ra, avagy ez utóbbi lapot - Párkapcsolat - nyomtatott formában megveszitek.
Az úgynevezett fejlett nyugatiakat is megelőzve hihetetlen minőségi és mennyiségi munkát végezvén Ferenc megalapítója a magyarországi kapcsolatügyeleteknek, és kiképzője azoknak a szakavatott, és személyiségükben is alkalmas munkatársaknak, akik mediátorai, azaz üzenet hozó-vivői, békítgetői, egyezségeket ajánló, nyertes-nyertes játékot elősegítő facilitátorai, ennek a korántsem könnyű és veszélytelen munkának, feladatnak.
Ők valamennyien olyan hivatástudattal és mindenkori készenléttel dolgoznak, amely megrendítő volt a számomra. Nem csoda hát, hogy Dr. Kardos Ferenc volt az első olyan interjúalanyom életemben, aki előtt el mertem sírni magamat, keservesen, fájdalmasan.
Tudtam, hogy itt merhetem, hogy itt megértő fülekre és együtt érző szívre fogok találni.
Így történt.
Önöknek- nektek is szívből ajánlom Őt:
Bors Mária
Budapest, 2003. Június 09.

 

KINEK AZ ANYJÁRA ÜTÖK?

Azt mondja nekem a múlt héten egy ismerősöm, hogy nősülni készül. Kérdezem én, hogy milyen a nő? Kit vesz el végre? Mert elég sokkal kísérletezett, hogy vajon kiállják-e a mesebeli próbákat, míg ezt a döntését meghozta. Úgy látszik, ez a hölgy kiállta, a próbatételeket is, meg őt, magát is. Szerencsésnek is mondhatnám a nőt, ha nem ismerném a férfit. Na, de állítólag van személyiségfejlődés, úgyhogy hagyjuk ezt. Nem is erről akartam beszélni, csak nem bírtam megállni.

Én mindössze arra voltam kíváncsi, hogy milyen a nő; hogy néz ki, mit tud, meg hasonlók. Azt mondja erre összefoglalva a férfiú, hogy hát eleinte nem volt az esete, de aztán, később beleszeretett, és azt hiszi, ez a szerelem.
Hogy milyen volt az esete néhány ezt megelőző évtizeden át, arról van némi fogalmam, mert volt szerencsém ismerni a választottjait, kikkel járt, (magamat is beleértve).
Hosszú combok, szőkék, feketék, barnák, meg a fene tudja már milyenek, hisz egy jó hajfesték ugye aranyat ér, igéző tekintet, bombázó alkat. Amolyan sztárkinézett csajok, akikkel ő, - aki szintén hasonló, de férfiban -, mint egy álompár, mindig úgy nézett ki. Azt mondja, hogy ez a mostani, akit elvenni készül totálisan ellentéte az eddigieknek. Alacsonyabb, dundibb, nem az a sztárallűrös típus, hanem sokkal inkább a megbízható, jó feleség, édesanya, kinek vállain nyugszik a család, aki egy napot nem hagyna ki főzés nélkül, meg ilyesmik.
Csak gratulálni tudtam hozzá, De tényleg. Nem volt bennem semmi irigység, mindössze elgondolkoztam egy kicsit az ügyön, és lám, óriási felismerésre jutottam.

A fent említett férfiú végre ismét megtalálta az anyját.

Na, nem azért, mintha már nem élne az édesanyja, mivel él, és virul hálistennek ő is, hanem azért, mert egy lélektani szemlélet szerint a férfiak az anyjukat keresik minden nőben, és azt választják végül párjuknak, aki a legjobban hasonlít az anyukájukra. Persze jó, ha ez a nő még jobban is szereti és elfogadja őket olyanoknak, amilyenek, és még annyit sem kritizálja őket, mint azt az anyjuk tette egykoron.
Hát ilyen ez a nő.

Este lefekvéskor mélyen magamba néztem, és elgondolkodtam azon, vajon én kinek az anyjára ütök?
Már csak abból a szempontból is ugye, hogy mégis mire számíthatok, ki venne el engem hites feleségéül, vagy mi.
Ezért aztán sorra vettem jó néhány anyát, teljes részletességgel:

Például, azt mondja az egyik gyerekem, valahányszor hazajön a nagymamájától, hogy ebédre volt vagy három húsféleség, meg különböző sütemények, torták, édességek, meg persze a szokásos húsleves, és mindenféle körítések, s hogy csak úgy roskadozott az asztal. Aztán rám néz merengő szúrós tekintetével, és azt kérdezi, hogy én miért nem sütök ezt, meg azt?
Hát erre én nézek rá értetlen szemekkel, és azt mondom, hogy kérése parancs. Bármit megfőzök és megsütök én, ha kéri. Számomra nincs lehetetlen, ha főzésről van szó.
Mert már régóra tudom, hogy mi kell hozzá. Egy valamilyen tűzhely, egy, vagy két edényféleség, amit erre a tűzhelyre rá lehet tenni akkor is, ha forróvá válik, meg víz, és/vagy olaj, attól függően, hogy főzni, vagy sütni akarnék. Aztán az illető anyagot ebbe kell belehelyezni, és megint csak attól függően, hogy sósra, avagy édesre vágyom, meg kell sózni, vagy meg kell cukrozni azt, ami ott rotyog. Ilyen pofonegyszerű ez az egész. Nekem főzésről-sütésről már nincs mit mondania senkinek sem.
Akkor - kérdi megszeppenve a lányom-, miért nincs nálunk soha vajas kenyéren kívül semmi más kaja?
Miért, miért? Berzenkedem én, hát, mert én írok, önismereti csoportokat vezetek, meg most soroljam? És kérdem én, a nagymama, mikor tudna egyetlen egy önismereti csopit is végigvezetni az élet rejtelmeim, hm? Tán soha. Nahát, magyarázom a gyermekemnek: látod, én mindenre képes vagyok, amire a nagyanyád, de ő nem képes arra, amire én, ennyi az egész. Szóval, a végkövetkeztetés a magam számára az, hogy nem igazán vagyok olyan, mint ez a nagymama, s így az ő fiának én nem is kellenék.

Na nézzük tovább. Hazajön a másik lányom, és elmeséli, hogy az ő nagymamája most költözött új lakásba. Hogy milyen gyönyörű rend és tisztaság van ott. Hogy felszereltek mindent a nyílászárókra már ma, és addig nem is mehet le a nap, amíg tühtigelvágólag nem áll minden az ő végleges helyén, ami aztán örökre úgy is marad. Azt mondja, gyönyörű bútorokat vettek, meg „felcsempésztek" mindent, amit csak lehetett.
S kérdő tekintettel pásztázza végig otthonunkat.
„- Mi a baj?" - Kérdem én, ártatlanul visszapislogva rá?
„- Hogy itt minden olyan ócska." - mondja megfellebbezhetetlenül, „- és hogy nincs egy végleg kialakult rendje a dolgoknak."
Ja, hát ez igaz. De csak félig.
Mert ha végigtekintek a bútoraimon, tárgyaimon, szinte valamennyit kaptam, vagy szereztem valakitől. De nekem épp ezért értékesek, és az ócska szót nem is tudnám társítani velük. Talán csak a kis narancssárga kanapé, meg a négy faszék, amit a magam pénzén vettem évekkel ezelőtt, amikor bejött egy nagyobb munkám. Sokszor úgy érzem, mintha azóta se tudtam volna anyagilag magamhoz térni, de büszkén nézem a szerzeményeimet.
Az meg szintén igaz, hogy ha mondjuk hetente, vagy 2 hetente jönnél hozzánk látogatóba, akkor mindig azt hihetnéd, hogy új lakásban vagy, mert némi kis túlzással szólva, amit csak lehet, állandóan átrendezek, az évszaknak és az óra járásának megfelelően. Hogy nekem is legyen valami örömöm.
A végkövetkeztetés tehát a magam számára ebben az esetben is az, hogy erre a nagymamára sem hasonlítok, tehát az ő fia se venne el feleségül.

Nézem egy barátomnál az édesanyja fényképét a falon. Vékony testalkat és arc, hosszú orr, szomorú, szigorú, de kissé megtört tekintet. Aztán ránézek a tükörből visszavigyorgó önmagamra, ahogy kacéran ide-oda pillogok, s ahogy az évek során belémvésődött szem alatti karikák ellenére pirospozsgás gyermekarcom folyamatosan dicséri az urat, és megállapítom, hogy nem hasonlítok arra a szép hölgyre a képen, úgyhogy biztosan nem kellenék az ő fiának sem.

De - folytatom a gondolatmenetemet -, egyáltalán kik jöhetnek szóba. Mert a régebbi korosztály ugye nem nagyon, hiszen ott még nem voltak önismereti játékok. A hozzám leginkább hasonló egyesek a barátnőim. Mind egy kicsit lökött valamilyen jó értelemben persze. Az egyik teniszezni jár, meg néptáncolni, kirándulni és agyagozni ötven éves korára, a másik vitorlázó repülőgépet vezetni tanul hatvanéves korában, a harmadik eladta mindenét, és kiment Amerikába szintén ilyen középkorúan, és most ott lett szerelmes valakibe, a negyedik éppen a legújabb multileveles cégét terjeszti megszállottan rajongva érte, és mindegyikük úgy él, mintha élne. Na, valahogy ilyen lennék én is, ezzel a bizonyos önismereti játékkal (ha unod már, hogy ennyiszer emlegetem, jobb lesz, ha megismered), meg hogy naphosszat énekelek és táncolok, még sokszor az utcán is, és minden arra járóhoz van egy jó szavam, meg mosolygok általában akkor is, ha könnyesek a szemeim. Szóval, én egy nagyon klassz kis példánya vagyok a nőneműek csoportjának. És mégis, és mégsem.
Ha a korosztálybelieim hasonlítanak rám, akkor tehát az ő gyerekeikre tetszhetnék én, akik viszont annyi idősek, mint az én gyerekeim. Ez persze nekem se lene ellenemre bizonyos szempontokból. Az én eseteim ugyanis a minimum 2 méteres, „25 centis"(?!), és nálam nagyságrendekkel, 10-20-30 évvel fiatalabb fiúk. Van is belőlük néhány szép példányom. De neki meg tényleg anya kell még. És nekem a 2 lányom bőven elég ebből a műfajból, isten bocsássa meg nekem. Nagyon szeretem őket, de én nem újabb gyerekre, hanem társra vágyom végre.
Nem tudom, hogy van-e ilyen egyáltalán a földtekén. De most óriásplakátot készítek magamról, amire felteszem az elmúlt 128 évem fotóit, és önéletrajzait, aztán csak hatalmas betűkkel ráfestékszórózom azt, hogy: KINEK AZ ANYJÁRA ÜTÖK?
Hátha egyszer arra megy majd egy szép legény az autójával, és meglepetten felkiált:
„- Jé! Nézzétek! Ott a mama?"
„- Hol? Kérdezik majd a barátai?"
„- Hát ott, az óriásplakáton. Nem gyönyörű?"
„- De hát ez nem is az anyukád. Az nem lehet, hogy éppen ő...!"
Akkor megállnak majd, mert az aszfaltba gyökerezik a lábuk az autóban. A szép legény közelebb megy a plakáthoz, és csak ámul-bámul. Nem érti. Hogy lehet, hogy lehet ilyen?
Nahát ilyet!
Hirtelen megpillantja majd a plakát aljára ragasztott telefonszámaimat, és máris csörög a mobilom...

Aztán hamarosan meg lesz az esküvőnk is.
A násznép meg csak hüledezik, ahogy kétszer megyek be a templomba. Egyszer a fiú mellett, aztán meg az apja mellett.
Csak találgathatnak majd, hogy melyik is voltam én.

De ha este otthon is kérdéses lenne, akkor rendbe teszem én a dolgokat, mert kiderül abból, ahogy az anyjára ütök, és onnantól aztán életünk végéig lesz nemulass.

Ha meg mégse, és mégis megmaradok magnak csupán, hát akkor a belőlem kifejlődő gyönyörű lánygyermek - virágaim viszik tovább a programot, és kis rikkancsokként, szendvicsplakátokkal a hátukon, s mellükön kiabálják majd kérdő hangsúllyal szerte a városban azt, amit tőlem jól megtanultak hogy „- Kinek az anyjára ütök? Kinek az anyjára ütök? Kinek az anyjára ütök? Kinek az? Kinek?"

MIRA

Nem helyettesíthetŐ

Rájöttem, hogy unom már magam.
Ezt a sok nyavalygást arról, hogy nincs, meg hogy miért nincs, és ha mégis van, akkor meg miért nem az van, aki kéne. De hányan lehetünk így a világban, akiknek több a nincs, mint a van? Vajon a szerelemről csak azok olvashatnak és írhatnak e, akiknek van, vagy azok is, akiknek nincs? Az a gyanúm, hogy ez utóbbiak többen vannak, és ki tudja, mire vetemedhetnek magányos perceikben, óráikban, napjaikban?
Például olvasnak, és/vagy írnak a szerelemről. Esetleg énekelnek, táncolnak róla, megfestik, megrajzolják, megszoborják, megfilmezik. S ki tudja miért?
Talán azért, mert vannak még szép emlékeik. Talán azért, mert jó a fantáziájuk. Talán azért, mert így szeretnék bevonzani a szerelmüket, Őt, akire már annyira várnak, akit egy életen át remélnek. Vagy szeretnék begyógyítani sebeiket, melyeket a reményt vesztett szerelem ütött rajtuk. Bevallom, én is közéjük tartozom. Akinek nincs, de aki mindent elkövet azért, hogy legyen végre.
Hogy legyen vége már ennek az áldatlan állapotnak. Amikor a nehéz napok nem csak ciklikusan, havonta jelentkeznek, hanem minden hétvégén és nagy ünnepen is. Különösen Karácsonykor, Szilveszterkor, Nő napon és azon a fránya Valentin napon is, melynek importálásával tovább szomorították a már amúgy is depis magányosok táborát. Meg persze tavasszal, amikor virágba borulnak a fák, és a szerelmes szívek, de nyáron is, amikor mindenki kéz a kézben jár. Hogy a csendesen érett őszről, és a melegen duruzsoló, kandallós télről ne is beszéljünk már.L egalább 365 nehéz nap egy évben. És legfeljebb szökő évente egy vidám éjszaka. Nem semmi ez.D e azt is bevallom, hogy piszkosul belefáradtam ebbe az állandó feszültségbe, amely tűzben tartja és elégeti szép lassan a testemet-lelkemet. Néha, amikor kisírom magam fájdalmas hiányomban, ledőlök egy ágyra, vagy most, hogy már ilyen szép, nyárias idő van, a fűbe. Elalszom, ellazulok, és átadom testem-lelkem, az égieknek. Tegyenek velem, amit csak akarnak, kedvükre. Na, nem azokra a földönkívüli lényekre gondolok, akik álmunkban megerőszakolnak nőket és férfiakat. Erre még nem vágyódom. Itt még én sem tartok. Hanem csak úgy leteszem a terheimet magam mellé a fűbe, ahogy azt a minimum két teli szatyrot is, amelyet mindig magammal cipelek.
" - Ez a vén szatyor" - gondolhatják rólam, akik odapillantanak, zavarba jövő tekintetükkel, felhúzott szoknyámra, vagy szétnyitott, és lejjebb tolt nadrágomra, s a nyakamba húzott pólómra, amit időnként le is veszek, és csak melltartóban, vagy jó esetben, fürdőruha felsőrészben feküszöm a napon.
Fekszem, és kitárom magam égnek, földnek, a nagy erőknek, és a pici hangyáknak, akik bátran futkoshatnak rajtam, mert idegesítő csiklandozásukat átrendeztem az érzékeimben, és ma már kellemes simogatásként érzékelem őket. Meg azt is mondják, hogy a hangya arra figyelmeztet, legyünk szorgalmasabbak, úgyhogy nem is mászik hangya arra, aki szorgos, és nem lusta. Rólam meg mindent el lehet mondani, de azt hogy lusta, vagy rest lennék élni, keresni a szerelmemet, vagy azt a helyet és közeget, amelyben kiteljesedhetem végre, na ezt nem lehet elmondani rólam.
Szóval, fekszem csendben, ellazulva, ahogy azt a relaxációs tanfolyamokon tanultam, és szép lassan el is alszom. Már nem érdekel, hogy van e valakim, vagy nincs. Már nem is tudok magamról. Már elrepül, elszáll minden, ami addig fájt és bántott. Csak fekszem ott a nagy rengetegben, csendesen, egyenletesen lélegezve, végtelen békességben, és lesz, ami lesz.Olyankor, ha álmodom, előjönnek ők, a régi szeretők, szép sorjában, egymás után. Körtáncot lejtenek a lelkemben. És mindegyikük csak mosolyog szépen rám, megölelget, megsimogat, amikor a közelembe ér. Nem mondja szóval a szája, de valahogy mégis tudom, hogy azt üzeni a lelke: minden rendben van, még most is szeretnek, csak valamiért nem lehetnek velem. Talán, mert félnek másoktól, talán, mert félnek önmaguktól, talán, mert félnek tőlem. Ki tudja? Egy a biztos csak, hogy félnek.
Ott, az álmomban nem keresem a válaszokat a miértekre, nem kérdezem, hogy miért és mitől vagy kitől félnek, amiért egy életen át hazudniuk kell, önmaguknak is, nekem is, és mindenki másnak is. Nem kérdezek semmit, mert ők sem mondanak semmit. Csak nézem őket, és én is mosolygok. Átölelem őket, ha a közelembe érnek, megsimogatom arcukat, kezembe veszem a hajukat, a göndör fürtöket, az ujjaimra csavargatom a hajtincseiket, és megbékélten mosolygok rájuk. Igen, tudom, valahol itt a túlparton, minden rendben van. Valahol ott a lelketek mélyén ti is tudjátok, hogy szerettek engem, én is tudom, de ha találkozunk a mindennapokban, valaki más mesél arról, hogy mi van bennetek, hogy mi van veletek. Fáj, ahogyan éltek, fáj nagyon, ahogyan élni kényszerülök általatok. Mert mit tehetnék? Csak feküdjek a fűben és addig fel se álljak, amíg meg nem csókol álmomban a herceg? Az én hercegem?L ehet, hogy ez lenne a megoldás. Most, hogy olyan nagyon meleg van, éjjel-nappal csak aludhatnék a fűben, amíg rám nem találna az, akire vágyom. Általában a legjobb ötletek és megoldások is mindig akkor jutnak az eszembe, ha előtte szép hosszan aludtam. S amikor felkelek, - percekig még elfedve, elfelejtve azt, ami elalvás előtt zakatolt bennem minden célt, és a cél elérésére kemény munkával összeszedett eszközöket -, hirtelen beugrik, hogy mit kell tennem, vagy éppen ott áll előttem a megoldás, a maga teljes valóságában és igazságában, sokszor, ember, állat vagy egyéb élőlény formájában. Így állna előttem ő is akkor, ha már nem görcsölnék rajta annyit. Mert érzem, ahogy görcsben van mindenem, ahogy már úgy érzem, nem bírom egy perccel sem tovább. Ahogy már nem akarok ugyan félmegoldásokat, de mégis belemegyek, csak hogy ne legyek idegbeteg. Most is egy olyan hétvége van, amikor háromszoros súllyal telepedik rám a magány érzése.Nem azért, mintha ne lehetne valahová és valakivel elmennem. Most éppen két meghívást kaptam egyszerre, s még az is lehet, hogy éjjelre is lenne valaki az ágyamban. Ezt heteken, sőt hónapokon át így tettem mostanában, és néha azt éreztem, ez a megoldás. Kiegyensúlyozódott a "szerelmi"(?) életem, a testi szinten mindenképpen. Nem szenvedtem hiányt semmiből sem. Minden hétvégi napra meg volt a betevő falatom. (bocs, ha elpirultál)És most is jólesne talán, sőt biztos, mert "az", rossz nem lehet. De valahogy nem akaródzik elindulnom. Fáj a jobb lábam feje. Lüktet, szorítja minden cipő, még a vászon tornacipők is. Látom a rengeteg teendőt a lakásban. Ott áll az a sok vasalnivaló is, nem is beszélve a cikk írói munkáimról, amelyeket a saját érdekemben sem hanyagolhatok el.
Nem, nem indulhatok el.Nem, nem hozhatok haza több félmegoldást, szerelempótlót, művi vetülést. Nem, nem hazudhatok többé magamnak sem, másoknak sem arról, hogy jól van ez így. Még akkor sem, ha fél üveg konyak után, vagy az álmomban ez annak is látszik.
Nem. Nincs ez így jól, sehogyan sem. Le kell csupaszítanom magamat minden szinten. Itthon úgysem látja senki, csak a legfőbb illetékes. Meg kell látnom, hogy, mi az, amit tennem kell, és mi az, amit többé már soha nem kell megtennem. Mert nem szabad, mert TILOS!!!, mert elrohasztja a lelkemet-testemet-szellememet egyaránt.A  görcsös akarás helyett, elengedett, örömteli várakozásban kell töltenem a napjaimat. Mint egy menyasszonynak, aki boldog várakozásban él a mennyegzőjéig. Aki várja, hogy azé lehessen, aki őrá vár, aki őt szereti, aki őt választotta élete társául. És nem másé. Soha többé nem másokéKészülnöm kell rá. Például úgy, hogy sokat úszom, ügyesen napozom, szépen lebarnulok, esténként kapálgatok a kertben, hogy izmosak, erősek legyenek a karjaim. Mosolygok a világra, hogy a világ is visszamosolyogjon rám.Hogy édes legyek, mint az eper, ropogós, mint a cseresznye, és mosolygós, mint a nyári alma.
Uram! Kérlek, segíts ebben! Mutasd meg az utamat, és adj nekem egy igaz társat erre az útra, ha még lehet. Most elalszom. Álmomban repíts el hozzá, hogy álmában ő is megérezzen engem, és elinduljon felém.
Őrangyalkáink, vigyázzatok ránk, hogy ne tévedjünk hamis utakra, vakvágányokra. Hogy egymásra és önmagunkra rátaláljunk még most. Amíg nem késő. Amíg van miért...
Bors Mari

 
PÉNTEK - SZOMBAT ESTI LÁZ

Lassan már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy körülöttem mindenki házasodik, párosodik, szaporodik. Különösen így tavasz táján.

Csak én vagyok ilyen páratlan személyiség. Még mindig.
(Bár a népszaporulathoz 2 lánygyermekemmel már hozzájárultam. Ezáltal elvégeztem a kötelező gyakorlatokat, most már jöhetnek a szabadon választottak, szoktam volt mondogatni magamnak).

Ez a tény, mármint, hogy nincs párom, különösebben nem szokott zavarni hétfőn, kedden, sem szerdán és csütörtökön, de péntek délelőtt már valahogy gyűlni kezdenek az idegesítő jel-felhők a fejem felett.
Látom, ahogy a fél város a hétvégére készül.
Az asszonyok hatalmas cekkereikkel bevásárolni indulnak, meg haza, főzni minimum három napra. Nem mintha irigyelném őket, csak azt az ostoba, öntudatos képüket ne kellene néznem, amivel ország-világ előtt tüntetnek a friss vekni fehér kenyerek, a láda dobozos sörök, és a körömpörköltök, nokedlik mellett. Kicsit kifordul ilyenkor a gyomrom, mert lelki szemeim előtt már azt is látom, ahogy vasárnap délután behúzzák a függönyt, vagy leeresztik a reluxát, nehogy bevilágítsa elméjüket a kintről bejövő, hét ágról sütő nap. Aztán bekapcsolják a tévét, miközben narancsvörösen csorog le szájuk sarkából a pörköltlé, amit egy nagy darab foszlós kenyérrel letörölvén ismét bekapnak.
Kapjátok be! Üvölteném nekik. A fejem is belefájdul az életetekbe, és kavarog a gyomromban az a maradék müzli is, amit reggelire ettem.
Szóval, őket nem irigylem.
Nekem is eltelik valahogy a délelőttöm. Mindig van ezer ügyintéznivalóm. Hogy hogy csinálom, az előttem is rejtély, de még péntek délelőttre is tudok hagyni belőlük vagy százat.
Aztán délután kicsit megpihenek, és jöhet az este.

Talán 5 évvel ezelőtt történt. Akkor még minden pénteken négytől nyolcig egy ifjúsági iroda pinceklubjában vezettem a kedvenc önismereti játékomat
Volt egy csinos harminc év körüli fiú, aki rendszeresen lejárt oda. Szemeiből az értelem mellett valami más csillogás is jött felém. Jól megvoltunk. De a játék végén, ki-ki ment haza a saját otthonába. Az egyik ilyen pénteki alkalommal a srác minden pórusából erotikus sugárzások és jeladások borzolták a már akkor is kiéhezett nőiségemet. Még a szavaiból, a játékban szükséges, de nem elégséges ölelgetéseiből is azt éreztem, hogy egyre gondolunk. Ennek ellenére megint egyedül indultam hazafelé.
A metrón még más játékosok is jöttek velem, ezért nem éreztem magamat magányosnak. Vidáman beszélgettünk, miközben én a fiúra gondoltam, és mindenemben éreztem, hogy nőből vagyok. De a villamoson már egyedül utaztam. Egyedül? Az talán jobb lett volna. De nem, nem voltam egyedül. A villamoson, amivel hazafalé vánszorogtam, kizárólag egymás ölében ülő, álló, egymást simogató, csókolózó párok utaztak, meg én. Azt sem tudtam, hova nézzek zavarodottságomban. Néztem jobbra, néztem balra, de mindenütt csak ezeket a boldogságtól sugárzó, vigyorgó, fényes arcokat, kihívóan csillogó szemeket láttam. Ha kibámultam az utcára, ott meg csupa sietős párra esett a tekintetem, ahogy moziba, színházba, buliba, vagy ami még rosszabb, haza, a meleg, puha otthonukba igyekeztek szeretkezni, szeretni egymást vadul és finoman egészen másnap reggelig és azután is mindig, mindhalálig. Ebben biztos voltam.
Amikor leszálltam a villamosról, nemigen vitt már a lábam. Tudtam, hogy ha felszállok a HÉV-re, akkor minden reményemnek vége. Ma már senki nem fog meg- vagy leszólítani, nem fogok találkozni egyetlen egy ember fiával sem, csak a bazmegelős, bunkó állat kerületem-beliekkel, azok meg akkor sem kellenének, ha egyedül ők élnének férfiként a Földön. A HÉV felé, a máskor 1 perces utat most legalább negyed óra alatt tettem meg. Nem volt bennem semmi hév, lelassultam és vártam, hátha... Hátha erre jön közben a hercegem fehér lovon, és meglátja bennem hercegnőjét, aztán felkap, és elvágtázunk a tengerpartra, "ahol mindig kék az ég, ahol a szemed tükre kék"(Republic).
De nem jött. Jött viszont valami meleg, sós lötty a szememből. Nem tudom, mi lehetett az. Csak folyt, folydogált, és a végén csendesen elveszett tengernyi ruhám között. Megtért a forrásához. Sírtam. Nagyon és elkeseredetten. Még akkor is, amikor felszálltam a járműre, és magamban keserűen énekeltem tovább ezt a "R." számot: "Szállj, szabad madár..."
Én nem akartam szabad lenni. Szerettem volna, ha valaki rabláncra fűzött volna.
De hisz megtörtént, döbbentem rá. Rabja vagyok a saját hiányérzetemnek. Ez a felismerés aztán még jobban fájt. Olyannyira, hogy otthon már le kellett feküdnöm a fájdalom kínjaitól, és furcsán éreztem magam.
Kezdett fájni a fejem, összevissza dobogott a szívem, és már csak azt akartam, hogy gyorsan elaludjak.
Megtörtént. A reggel szinte perceken belül bekövetkezett. Szombat volt. Kinyitottam ugyan a szememet, de éreztem, hogy valami súlyos, forró erő húz vissza az ágyamba, ha felkelni szeretnék. Kivonszoltam magam a lázmérőért, aztán visszazuhantam az ágyra. 10 perc múlva kiderült, hogy 40 fokos lázam van. Nem vicc. Azt hiszem, hogy ettől a felismeréstől újra elaludtam, lévén, hogy másra nem is lettem volna alkalmas. Lám-lám, gondoltam még magamban elalvás előtt: a nem rendeletetés szerű használatom következtében elromlottam. És valamit még motyogtam félálomban arról, hogy esküszöm, hogy a jövő héten én is esküszöm, de ezt már a megváltozott tudatállapotom mondathatta velem.

Kora délután ébredtem fel arra az érzésre és gondolatra, hogy valaki pisilhetne helyettem, de mivel a kislányom éppen apás hétvégéjén valahol egy távoli faluban tartózkodott, a kutyánk meg már amúgy is bepisilt a konyhában, ezért világos volt, hogy a feladatot megint csak egyedül én végezhetem el. Mint mindent ebben a k. lakásban... Folyó ügyeim elvégzése után magamhoz vontam a telefont, lecsaptam az ágyam végébe a fejem mellé, hogy ha rosszabbodna a helyzet, legyen valami kiutam a magam teremtette börtönömből, legalább így hangilag. Hogy ha eszembe jutna egy telefonszám, legalább belekiálthassam, hogy: - " Save Our Souls!"
És megtörtént ez is. A szívem ugyanis ugrani készült kifelé belőlem, és én kifejezetten pánikba estem. Nem kellett sokat törnöm a fejemet azon, hogy kit hívjak fel, mert a migrénes fejfájástól már össze-vissza volt az törve amúgy is. A legkézenfekvőbb a telefonkagylón kívül az volt, hogy felhívom azt, aki állapotom látszólagos okozója volt: a fiút, a klubból. Már többször beszéltünk egymással addig is telefonon, úgyhogy ez azért nem volt akkora újdonság. Hát most is rácsörögtem. Persze csak a rögzítője volt otthon. "- Balázs! - kiabáltam bele a készülékbe. Ha hallasz, vedd fel, vagy gyere ide gyorsan, mert nagyon rosszul vagyok, magas lázam van, és nincs itt velem senki. Félek. Kérlek, siess, gyere, ha tudsz!"
Egy óra múlva csöngettek az ajtómon. Ő volt az. Rohant, ahogy a lába bírta. Azt mondta, éppen akkor jött haza, talán pár perccel a segélykérő hívásom után, és azonnal elindult ide hozzám.
Hálás szívvel megnyugodtam, és békésen mosolyogtam gyönyörű szemeibe, abbéli örömömben, hogy milyen jó emberismerő is vagyok én, mert, hogy ilyen jó embert választottam. Majd összeestem a karjai között.
Arra eszméltem, hogy simogatja a homlokomat, fura szavakat mormol felettem, vizes zsebkendővel törölgeti a számat. De jó ilyen betegnek lenni! - gondoltam. Hát ez maga a csoda, ami most velem történik. Ez a macsó pasi itt anyáskodik-apáskodik velem, ahogy régen a szüleim tették, amikor gyerekkoromban lázas beteg voltam. Hálásan simultam a kezei alá, ellazultam, bár a szívem még nem követte boldog érzéseimet, csak extrázott ide-oda, amitől Balázs is megijedt, mert már a mellkasomon is kezdtek kirajzolódni a kifelé dübörgő szívem körvonalai. De mivel ő is természetgyógyász, én is valami hasonló voltam, hát nem éreztük szükségét annak, hogy orvost hívjunk. Bedobtunk mindent, amit ezen a téren tanultunk; apait-anyait.
Már ott térdelt az ágyam mellett, és simogatott, én meg lanyhán leeső kézfejeimmel legyintgettem néha kedvesen, viszonzásképpen az ő kezét, amikor vadul csörrent a kulcs a zárban, és nyílott az ajtó. Olyan 2-3 órával előbb, mint amikorra vártam volna, megérkezett a lányom, apjának kíséretében. Köszönés nélkül becsörtetett a kis szobámba, ahol én feküdtem boldogan haldokolva, és azt újságolta kérdően felkiáltva, rikoltozva, hogy itt aludhatna e ma az apja, ugye itt aludhat, ugye...? Az apja kicsit megszeppenve állt az ajtóban, mert már rálátott a "tépéscsinálók" jelenetre a kis szobámban, amire biztosan nem számított. Hát igen, tette hozzá mély férfias, ellentmondást eddig sosem tűrő hangján, van ugyan hova mennie, de mivel késő van és hideg, ha nem zavarna, itt aludna.
Na most el kell mondanom ehhez, hogy akkor már 4 éve nem voltunk együtt sehogyan sem, és neki volt közben egy felesége, akitől ilyet akkor sem tehetett volna, ha mondjuk a jégkorszak, vagy egy tájfun akarta volna feltartóztatni, amikor hozta haza a lányunkat a láthatásról. Tudtam, hogy a kapcsolatuk meglazult az utóbbi időben. De hogy ennyire? Arra még gondolni se mertem.
Balázs csalódottan csodálkozott. Minek rohant ő ide, ha most egy szép családi jelent fejlődik, ugyebár?
Hogy rendezzük végre közös dolgainkat, mindannyian bementünk a nagyszobába, kinyitottunk egy dobozos gyümölcslevet, és udvariaskodtunk pár kört. Végül abban maradtunk, hogy B. elvégezte a kötelességét, s távozhat, Gy., a gyermek apja meg maradhat, ha akar.
Ekkor döbbentem rá, hogy a szerelem érzése mennyire csereszabatos tud lenni a számomra, ha bizonyos típusú férfiakról van szó. Ha nincs A, legyen B. Vagy a mi esetünkben ugye, ha nincs B, legyen Gy.
És lőn. Ilyen forró együttlétben és összefonódásban még soha nem volt részünk, mármint ( M. és Gy.), mint aznap éjjel. Vicces, gondoltam; valaki más hozta elő belőlem ezt a lángot, s most valaki más élvezheti a gyümölcsét, hogy ezzel a képzavarral éljek.

Ez már régen történt, de azóta is, ha közeleg a hétvége, mindig egy kicsit melegebbnek érzem magam.

A mostani szombaton is úgy bóklásztam ide-oda a városban, keresvén megint a hercegemet, mint aki olajkutat, vagy vasércet keres, lázban és tűzben égve.
Közben egy magam által írt kis versecskét kántáltam magamban, ami valahogy így hangzott:

"Van pasim, de ő nem a szerelmem.
Van szerelmem, de ő nem a pasim.
Addig is, amig eljön ő, a nagy Ő,
Gyakorolok mindenkivel, mindegy, kivel... trallala."

Lázasan keresem ŐT!!!
És érzem, már közel acél.

Bors Mari