Menu Content/Inhalt
Kezdőlap arrow Ír-ás arrow Nem helyettesíthetŐ

Hírlevél feliratkozás






Nem helyettesíthetŐ PDF Nyomtatás E-mail
2010.02.04.

Nem helyettesíthetŐ

Rájöttem, hogy unom már magam.
Ezt a sok nyavalygást arról, hogy nincs, meg hogy miért nincs, és ha mégis van, akkor meg miért nem az van, aki kéne. De hányan lehetünk így a világban, akiknek több a nincs, mint a van? Vajon a szerelemről csak azok olvashatnak és írhatnak e, akiknek van, vagy azok is, akiknek nincs? Az a gyanúm, hogy ez utóbbiak többen vannak, és ki tudja, mire vetemedhetnek magányos perceikben, óráikban, napjaikban?
Például ...

... olvasnak, és/vagy írnak a szerelemről. Esetleg énekelnek, táncolnak róla, megfestik, megrajzolják, megszoborják, megfilmezik. S ki tudja miért?
Talán azért, mert vannak még szép emlékeik. Talán azért, mert jó a fantáziájuk. Talán azért, mert így szeretnék bevonzani a szerelmüket, Őt, akire már annyira várnak, akit egy életen át remélnek. Vagy szeretnék begyógyítani sebeiket, melyeket a reményt vesztett szerelem ütött rajtuk. Bevallom, én is közéjük tartozom. Akinek nincs, de aki mindent elkövet azért, hogy legyen végre.
Hogy legyen vége már ennek az áldatlan állapotnak. Amikor a nehéz napok nem csak ciklikusan, havonta jelentkeznek, hanem minden hétvégén és nagy ünnepen is. Különösen Karácsonykor, Szilveszterkor, Nő napon és azon a fránya Valentin napon is, melynek importálásával tovább szomorították a már amúgy is depis magányosok táborát. Meg persze tavasszal, amikor virágba borulnak a fák, és a szerelmes szívek, de nyáron is, amikor mindenki kéz a kézben jár. Hogy a csendesen érett őszről, és a melegen duruzsoló, kandallós télről ne is beszéljünk már.L egalább 365 nehéz nap egy évben. És legfeljebb szökő évente egy vidám éjszaka. Nem semmi ez.D e azt is bevallom, hogy piszkosul belefáradtam ebbe az állandó feszültségbe, amely tűzben tartja és elégeti szép lassan a testemet-lelkemet. Néha, amikor kisírom magam fájdalmas hiányomban, ledőlök egy ágyra, vagy most, hogy már ilyen szép, nyárias idő van, a fűbe. Elalszom, ellazulok, és átadom testem-lelkem, az égieknek. Tegyenek velem, amit csak akarnak, kedvükre. Na, nem azokra a földönkívüli lényekre gondolok, akik álmunkban megerőszakolnak nőket és férfiakat. Erre még nem vágyódom. Itt még én sem tartok. Hanem csak úgy leteszem a terheimet magam mellé a fűbe, ahogy azt a minimum két teli szatyrot is, amelyet mindig magammal cipelek.
" - Ez a vén szatyor" - gondolhatják rólam, akik odapillantanak, zavarba jövő tekintetükkel, felhúzott szoknyámra, vagy szétnyitott, és lejjebb tolt nadrágomra, s a nyakamba húzott pólómra, amit időnként le is veszek, és csak melltartóban, vagy jó esetben, fürdőruha felsőrészben feküszöm a napon.
Fekszem, és kitárom magam égnek, földnek, a nagy erőknek, és a pici hangyáknak, akik bátran futkoshatnak rajtam, mert idegesítő csiklandozásukat átrendeztem az érzékeimben, és ma már kellemes simogatásként érzékelem őket. Meg azt is mondják, hogy a hangya arra figyelmeztet, legyünk szorgalmasabbak, úgyhogy nem is mászik hangya arra, aki szorgos, és nem lusta. Rólam meg mindent el lehet mondani, de azt hogy lusta, vagy rest lennék élni, keresni a szerelmemet, vagy azt a helyet és közeget, amelyben kiteljesedhetem végre, na ezt nem lehet elmondani rólam.
Szóval, fekszem csendben, ellazulva, ahogy azt a relaxációs tanfolyamokon tanultam, és szép lassan el is alszom. Már nem érdekel, hogy van e valakim, vagy nincs. Már nem is tudok magamról. Már elrepül, elszáll minden, ami addig fájt és bántott. Csak fekszem ott a nagy rengetegben, csendesen, egyenletesen lélegezve, végtelen békességben, és lesz, ami lesz.Olyankor, ha álmodom, előjönnek ők, a régi szeretők, szép sorjában, egymás után. Körtáncot lejtenek a lelkemben. És mindegyikük csak mosolyog szépen rám, megölelget, megsimogat, amikor a közelembe ér. Nem mondja szóval a szája, de valahogy mégis tudom, hogy azt üzeni a lelke: minden rendben van, még most is szeretnek, csak valamiért nem lehetnek velem. Talán, mert félnek másoktól, talán, mert félnek önmaguktól, talán, mert félnek tőlem. Ki tudja? Egy a biztos csak, hogy félnek.
Ott, az álmomban nem keresem a válaszokat a miértekre, nem kérdezem, hogy miért és mitől vagy kitől félnek, amiért egy életen át hazudniuk kell, önmaguknak is, nekem is, és mindenki másnak is. Nem kérdezek semmit, mert ők sem mondanak semmit. Csak nézem őket, és én is mosolygok. Átölelem őket, ha a közelembe érnek, megsimogatom arcukat, kezembe veszem a hajukat, a göndör fürtöket, az ujjaimra csavargatom a hajtincseiket, és megbékélten mosolygok rájuk. Igen, tudom, valahol itt a túlparton, minden rendben van. Valahol ott a lelketek mélyén ti is tudjátok, hogy szerettek engem, én is tudom, de ha találkozunk a mindennapokban, valaki más mesél arról, hogy mi van bennetek, hogy mi van veletek. Fáj, ahogyan éltek, fáj nagyon, ahogyan élni kényszerülök általatok. Mert mit tehetnék? Csak feküdjek a fűben és addig fel se álljak, amíg meg nem csókol álmomban a herceg? Az én hercegem?L ehet, hogy ez lenne a megoldás. Most, hogy olyan nagyon meleg van, éjjel-nappal csak aludhatnék a fűben, amíg rám nem találna az, akire vágyom. Általában a legjobb ötletek és megoldások is mindig akkor jutnak az eszembe, ha előtte szép hosszan aludtam. S amikor felkelek, - percekig még elfedve, elfelejtve azt, ami elalvás előtt zakatolt bennem minden célt, és a cél elérésére kemény munkával összeszedett eszközöket -, hirtelen beugrik, hogy mit kell tennem, vagy éppen ott áll előttem a megoldás, a maga teljes valóságában és igazságában, sokszor, ember, állat vagy egyéb élőlény formájában. Így állna előttem ő is akkor, ha már nem görcsölnék rajta annyit. Mert érzem, ahogy görcsben van mindenem, ahogy már úgy érzem, nem bírom egy perccel sem tovább. Ahogy már nem akarok ugyan félmegoldásokat, de mégis belemegyek, csak hogy ne legyek idegbeteg. Most is egy olyan hétvége van, amikor háromszoros súllyal telepedik rám a magány érzése.Nem azért, mintha ne lehetne valahová és valakivel elmennem. Most éppen két meghívást kaptam egyszerre, s még az is lehet, hogy éjjelre is lenne valaki az ágyamban. Ezt heteken, sőt hónapokon át így tettem mostanában, és néha azt éreztem, ez a megoldás. Kiegyensúlyozódott a "szerelmi"(?) életem, a testi szinten mindenképpen. Nem szenvedtem hiányt semmiből sem. Minden hétvégi napra meg volt a betevő falatom. (bocs, ha elpirultál)És most is jólesne talán, sőt biztos, mert "az", rossz nem lehet. De valahogy nem akaródzik elindulnom. Fáj a jobb lábam feje. Lüktet, szorítja minden cipő, még a vászon tornacipők is. Látom a rengeteg teendőt a lakásban. Ott áll az a sok vasalnivaló is, nem is beszélve a cikk írói munkáimról, amelyeket a saját érdekemben sem hanyagolhatok el.
Nem, nem indulhatok el.Nem, nem hozhatok haza több félmegoldást, szerelempótlót, művi vetülést. Nem, nem hazudhatok többé magamnak sem, másoknak sem arról, hogy jól van ez így. Még akkor sem, ha fél üveg konyak után, vagy az álmomban ez annak is látszik.
Nem. Nincs ez így jól, sehogyan sem. Le kell csupaszítanom magamat minden szinten. Itthon úgysem látja senki, csak a legfőbb illetékes. Meg kell látnom, hogy, mi az, amit tennem kell, és mi az, amit többé már soha nem kell megtennem. Mert nem szabad, mert TILOS!!!, mert elrohasztja a lelkemet-testemet-szellememet egyaránt.A görcsös akarás helyett, elengedett, örömteli várakozásban kell töltenem a napjaimat. Mint egy menyasszonynak, aki boldog várakozásban él a mennyegzőjéig. Aki várja, hogy azé lehessen, aki őrá vár, aki őt szereti, aki őt választotta élete társául. És nem másé. Soha többé nem másokéKészülnöm kell rá. Például úgy, hogy sokat úszom, ügyesen napozom, szépen lebarnulok, esténként kapálgatok a kertben, hogy izmosak, erősek legyenek a karjaim. Mosolygok a világra, hogy a világ is visszamosolyogjon rám.Hogy édes legyek, mint az eper, ropogós, mint a cseresznye, és mosolygós, mint a nyári alma.
Uram! Kérlek, segíts ebben! Mutasd meg az utamat, és adj nekem egy igaz társat erre az útra, ha még lehet. Most elalszom. Álmomban repíts el hozzá, hogy álmában ő is megérezzen engem, és elinduljon felém.
Őrangyalkáink, vigyázzatok ránk, hogy ne tévedjünk hamis utakra, vakvágányokra. Hogy egymásra és önmagunkra rátaláljunk még most. Amíg nem késő. Amíg van miért...


Bors Mari

Utolsó frissítés ( 2013.02.04. )
 
< Előző   Következő >