Menu Content/Inhalt
Kezdőlap arrow Ír-ás arrow Lát-hatás

Hírlevél feliratkozás






Lát-hatás PDF Nyomtatás E-mail
2010.02.04.

LÁT-HATÁS


Az ember csak ül, és nézi, ahogy viszik el a gyerekét.
Könny szökik a szemébe, összeszorul a torka, és hihetetlen módon fáj a szíve.
Tudja, igen, tudja, hogy az, aki elviszi, a gyermek másik szülője, de mégis...

Kibírhatatlan.
Annál jobban fáj.
Mert akár itt is maradhatnának, hiszen játék van elég. Sőt! Ebédet is tudnék adni. Meg együtt társasozhatnánk, ahogy azt gyakorta megtettük régebben. Kockapóker, betű kirakó, kanaszta, rántott husi, francia krémes.
Rémes. Csak a humor segíthet, hogy felülemelkedjünk a helyzeten.
Vagy már az sem.
Süt a nap. Itt is lehetett volna maradni a kertben, de ők "programot csináltak".
Minek?
És attól még, hogy elváltunk, miért nem lehetünk együtt a hétvégéken?
Én nem értem.
Lehet, hogy én el se váltam?
De mégis. Itt van a papír a gyerektartásról, a gyerek elhelyezésről, a láthatásról.
Arról azonban sehol semmi tudnivaló, hogy ezt az embertelen lát-hatást hogyan bírjuk ki, hogy viseljük el. Mi hárman: apa, anya és a gyermek.
Mert ránk van a leginkább hatással. A többieket csak érintőlegesen érinti. A nagyikat, nagypapákat, félnővéreket, negyed öcsikéket.
Tragikomikus volt, amikor a lányom, aki addig keresztnevén szólította, megkérdezte az apjától egy láthatáson, hogy ő is szólíthatja-e ugyanúgy papának, mint az a két kis csurmó, akik az akkori feleségének a volt élettársától való gyerekei voltak. Na, innen aztán elkezdődött a ki- és a begubancolódás szinte minden szinten.
Szerencsére, amikor később jöttek a gonosz mostoha effektek, a lányom szólt, hogy ez már elviselhetetlen, és akkor én szakemberhez fordultam. S bár sokkal jobban tudtam mindent, mint az állítólagos terapeuta, de mivel én magam voltam az egyik érintett fél, nekem úgysem hitte volna el senki, amit mondok. Főleg nem a saját gyerekem apja. Aztán talán egy év sem telt el, és felbomlott az a házasság is, amely ezek szerint nem az égben köttetett.
Élénken emlékszem még arra a láthatásra is, ami jóval korábban történt. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, s amely a legdrámaibb hazatérési jelenettel végződött. Egyébként szinte minden láthatás, talán évi két alkalmat kivéve, hozott magával annyi drámát és majdnem tragédiát, no meg néha tragikomédiát is, amelyet egy Shakespeare sem tudott volna kitalálni. Hát igen, az élet, a nagy drámaíró, hogy ezt a kőkeményen igaz közhelyet is bevegyük a sorba.
Szóval, egyik alkalommal jöttek haza a láthatásról úgy vasárnap este 7 óra felé.
Csöngettek. Bejöttek. A lányom kicsit büdös és koszos volt, de hát Istenem, ez legyen a legnagyobb baj, gondoltam magamban. Van víz, majd beáztatom. Az apja - szép szál legény - büszkén magyarázta, hogy a lányunk a legjobb formáját hozta a hétvégén, minden a legnagyobb rendben ment, köszöni szépen, s távozott. Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, az akkor 3 év körüli kislányom hirtelen megragadott egy a közelében lévő cserép virágot, és levágta a földre, aztán odarohant idős édesanyámhoz, és megrángatva őt, belerúgott a sípcsontjába párat, majd ezt kiabálta: "- Én eddig nem tudtam beszélni, de most már tudok, és azt akarom mondani, hogy nem megyek többé az apuhoz!" Szörnyű volt. Hagytam a kicsit, hadd tombolja ki magát, mert éreztem, hogy rengeteg fájdalma és sértettsége lehet a lelke mélyén, amit csak így tud kiadni. Hiszen azt mondják, hogy az agresszió, a kielégületlen szükségletek tragikus megjelenése. És ez mélyen igaz. A szükséglet, az anyai, illetve a közös szülőktől jövő szeretet volt, nem vitás, s minthogy az ilyen darabjaira törve hevert előtte, értetlenségében így adta tudtunkra, hogy valami nagyon nincs rendben.
Régen történt ez. Nem felmelegíteni akarom, csak megmutatni, hogy mik történhetnek, hogy milyen hatásai lehetnek a láthatásnak.
Persze vannak vidámabb emlékeink is. Különösen így a kamaszkort elérve. Most már egyedül megy, nekünk sem kell találkoznunk az apjával. Hazajőve órákig meséli az élményeit, amelyek színesek, gazdagok, szépek. Látszólag minden rendben van. Az idő nekünk dolgozott.
De a fájó emlékek néha még kísértenek.
Talán ezért is olvastam bele abba a kis füzetecskébe, amely tegnap került a kezembe valahol jártomban-keltemben, s amelynek címe: "Tomi és a kapcsolatügyelet."
Dr. Kardos Ferenc, a VII. kerületi Nevelési Tanácsadó igazgatója adta a kezembe. Tőle tudom, hogy egyáltalán létezik ez a fogalom: "Kapcsolatügyelet." Egy semleges, köztes hely ez az olyan elvált szülők és csemetéik számára, akiknél még kommunikációs és egyéb konfliktusok nehezítenék, vagy tennék teljesen lehetetlenné a láthatás létrejöttét. Ott az ügyeleten, egy szakember jelenlétében, vagy "haladók" esetében, csak tisztes halló és látótávolságban maradva az úgynevezett mediátorok segítségével találkozhatnak a szülők és a gyerekek.
Ó, Istenem! Sóhajtok magamban. Ha lett volna ilyen az én válásomkor is, mennyi fájdalmas, kaotikus, őrült hétvégét spórolhattunk volna meg!
De ha mondjuk a szakemberek segítségével békésen tisztázódtak is volna a kapcsolattartás mikéntjei, akkor igaznak tartanám e, amit a kis könyv utolsó oldalán olvastam, s ami így szólt: "Anyukám és apukám nem szeretik már egymást, de engem mindketten továbbra is szeretnek."(?)
Persze, igen, hát hogyne. És még az is lehet, hogy így van. De komolyan, senki nem érti, hogy ez a kijelentés mennyire abszurd?!
Az ember maga is két részből áll; férfi és női oldalunk egyaránt van mindannyiunknak. Gondold csak el, lehetséges lenne- e, hogy az egyik oldalunk ne szeresse a másik oldalunkat és viszont?
A válasz. Igen. Lehetséges lenne, és azt neveznénk betegségnek; a legeslegkülönbözőbb betegségeknek és tragédiáknak lenne ez a színhelye.
Ahogy a köztünk dúló legdurvább konfliktusok idején a lányom asztmás lett, s a mai napig is küszködik a nehéz légzéssel, ha hirtelen megfázik, vagy ha nehéz élethelyzetbe kerül.
Lehetséges lenne-e tehát, ahogy az apja és az ő mostani felesége gondolják, hogy a lányunkban megtestesülő férfi és női oldal (azaz a 2 szülő), csak semleges kapcsolatban maradjon, és ne szeressék egymást úgy, mint két barát?
A válasz ismét csak: igen. Hogyne. Hát persze.
Te nem is tudod, hogy hányan élnek így? S leginkább a diliházak és az ideggondozók vannak tele velük. A meghasonlott, vagy depressziós tünetektől szenvedő emberekkel.
Ó, balgaság! Te viszel bennünket a pusztulásba!
Hát hogy a csudába nem lehet érteni, hogy a két félnek minden körülmények között szeretniük kell egymást Nem úgy, mint hajdanán, nem szerelmesen, ha már nem megy, de egymással igazán és nem megjátszva, jóban kéne lenniük ahhoz, hogy a gyermek egész-ségesen fejlődhessen. Akkor is, ha tényleg el kell válniuk a térben és időben egymástól.
Hogyan kerülhet ide bele az elutasító fél részéről féltékenység, hiúság, egoizmus?
Hogyan? Hát csak úgy, hogy nem tudják az emberek, mit tesznek.
Én csak imádkozhatom értük, hogy egyszer majd megtudják, s kérhetem az égieket, hogy bocsássanak meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
De attól tartok, esetleg késő lesz már akkor, amikor megtudják.
Ezért javaslom szeretettel mindenkinek, akinek olyan konfliktusos válási ügye van, amelyben gyermek, vagy gyermekek is szerepelnek, hogy haladéktalanul keressék fel a fent említett urat, Dr. Kardos Ferencet.
Ő ugyanis, saját hatalmas tapasztalatával és tudásával, s azt ezt meghazudtoló szerénységével, az önmagán túlmutató munka alázatával, megértő emberségével, hiteles és hatékony segítséget tud nyújtani az arra rászoruló szülőknek és gyerekeiknek. Mindegy, hogy éppen válnak, váltak, vagy válni fognak. Vagy esetleg családban élve is gondjaik vannak. Vagy csupán az a gond, hogy a gyermek kamasz lett, és ez már önmagában sem könnyű élethelyzet egyik fél számára sem. Dr. Kardos Ferenc és munkatársai minden esetben szívesen állnak a hozzájuk fordulók rendelkezésére. Az igazgató úr, aki emellett több alapítvány és egyesület tagja és vezetője is, szakmai tudásáért és emberségesen ember feletti munkásságáért nemrégiben országos megbecsülést is szerzett, amikor megkapta a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.

Forduljanak, forduljatok hát hozzá bizalommal az e- mailben megírt levelekkel, s ha szükséges és kell akár személyesen is.
De megtalálhatjátok őt és munkatársait akkor is, ha ráklikkletek a www.kapcsolat ngo.hu, vagy a www.parkapcsolat ngo.hu- ra, avagy ez utóbbi lapot - Párkapcsolat - nyomtatott formában megveszitek.
Az úgynevezett fejlett nyugatiakat is megelőzve hihetetlen minőségi és mennyiségi munkát végezvén Ferenc megalapítója a magyarországi kapcsolatügyeleteknek, és kiképzője azoknak a szakavatott, és személyiségükben is alkalmas munkatársaknak, akik mediátorai, azaz üzenet hozó-vivői, békítgetői, egyezségeket ajánló, nyertes-nyertes játékot elősegítő facilitátorai, ennek a korántsem könnyű és veszélytelen munkának, feladatnak.
Ők valamennyien olyan hivatástudattal és mindenkori készenléttel dolgoznak, amely megrendítő volt a számomra. Nem csoda hát, hogy Dr. Kardos Ferenc volt az első olyan interjúalanyom életemben, aki előtt el mertem sírni magamat, keservesen, fájdalmasan.
Tudtam, hogy itt merhetem, hogy itt megértő fülekre és együtt érző szívre fogok találni.
Így történt.
Önöknek- nektek is szívből ajánlom Őt:
Bors Mária
Budapest, 2003. Június 09.

Utolsó frissítés ( 2013.02.04. )
 
< Előző   Következő >