Menu Content/Inhalt
Kezdőlap arrow Ír-ás arrow Csókok helyett csokik

Hírlevél feliratkozás






Csókok helyett csokik PDF Nyomtatás E-mail
2010.02.04.

CSÓKOK HELYETT CSOKIK

 

Megyek a közeli cukrászda felé.
Ez eddig nem lenne baj.

A fejemben már látom magam előtt azt a szelet dobos tortát, amit hamarosan meg fogok venni magamnak.
Talán még ez sem olyan nagyon szörnyű.

Aztán belépek a cukrászdába, ahol ...

... ahol konstatálom, hogy fagylalt már nincs, befejeződött a fagylalt szezon, pedig talán még elnyalogattam volna egyet, hazafelé menet, kezemben a becsomagolt dobos tortával.
De ezt ma már nem tehetem meg, az biztos.

Hirtelen hiányérzetem támad. Egy fagyi még belém fért volna. Ha viszont fagyi nincs, akkor legyen, mondjuk két dobos torta.

Miért lenne ez baj?
Ha ennyit szerettem volna megenni, akkor most pontosan ennyit is eszem meg. Csak éppen nem nyalogatok, hanem eszegetek.

A cukrászkisasszonyok örömmel fogadnak engem, mint régi jó ismerősüket, aki nem is olyan régi, hiszen szinte minden nap betér hozzájuk valami édességre, nyalánkságra.

Hogy mióta is?

Talán úgy tavaly karácsony körül kezdődött.
Addig nem ettem sem csokit, sem cukrot, sem édességet már vagy tíz-tizenöt éve.
Akkor ugyanis, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, súlyos allergiás rohamaim lettek fahéjtól, vaníliától, szegfűszegtől, és mindenféle finomságoktól. Az orvosok eltiltottak minden jótól (rossztól?), és így a csokitól és a csokis vagy más egyéb süteményektől is.
Ha már allergia, ne legyek kövér legalább.

És ez jól ment éveken, évtizedeken át.
A sok buta édesség helyett kásákat főztem magamnak, gyümölcsöt, zöldséget ettem, és nem is kívántam a sütit-csokit, mert a félelmem nagyobb volt, mint a kívánásom.

De aztán tavaly télen egy csokis szaloncukrot felvagdostam apró darabokra, és belesütöttem egy gyümölcskenyérbe.
Amikor felvágtam a magam által sütött illatos süteményt, nem bírtam ellenállni annak, hogy meg is kóstoljam, hiszen nem tettem bele semmi rám nézve veszélyes anyagot, és közben el is felejtettem azt az egy szem csokis szaloncukrot.

Megettem. Jólesett. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy volt benne egy csokival bevont zselés szaloncukor is, darabokra felvágva.
Megijedtem. Ettem volna belőle vajon?
Figyeltem magamat, kértem az égiek segítségét, és túléltem ezt az egy szelet gyümölcskenyeret.
Szerintem pedig ettem egy kis falatot a csokis szaloncukorból is, mondogattam magamnak egész délután, este és éjjel is.
És lám-lám, nem lett tőle semmi bajom.
Biztosan megerősödött az immunrendszerem, gondoltam én, avagy ledolgoztam némi karmikus örökséget, és még nem értem el az öregséget sem.
Szóval, boldog voltam.

Így aztán másnap kipróbáltam, hogy milyen, ha egy fél szaloncukrot megeszem. Isteni volt!
Aztán megint másnap egy egészet megettem, és nem volt következménye.
Harmadik nap egy harmadikat, és ez így ment tovább.

Rájöttem, hogy nem vagyok már allergiás a csokira, és az is lehet, hogy soha nem is voltam, csak elhitették velem. Vagy pedig valami másra voltam érzékeny, akár testileg, akár lelkileg.

Most mindenesetre vérszemet és egy nagy fonott kosarat kaptam. Lementem a legközelebbi közértbe, és a csokis pultról, amire addig rá sem bírtam nézni, mindenféle édességet a kosaramba gyűjtöttem.

Úgy éreztem magam, mint a hajdani gyermekmese egyik főhőse, akinek mindegy volt, hogy milyen, csak csoki legyen; kerek, szögletes, kicsi vagy nagy, vékony és vastag, én csak pakoltam, pakoltam bele a kosaramba.

Otthon szépen kirakosgattam őket az asztalra, és mert azért nem vagyok se mohó, se buta, elmeséltem nekik az eddigi történetemet, s azt is, hogy mostantól ismét barátok lehetünk, ha szépen beosztjuk egymást.

Így is lett. Délelőttönként csak kettőt, délben egy nagyobbat, délután aztán megint két-három kisebbet, és este a tévézés és a mindennapi kenyerem mellé ismét valami kenhető, puhaságot vágytam a számba tenni.

Tudjátok, hogy van ez. Kint zajlik a kemény élet, bent pedig az ember melegségre és puhaságra vágyik a legtöbb esetben, kivéve egyet.

Hát én most maximálisan a szájon át szeretetre vágytam, és meg is kaptam magamtól, illetve a csokijaimtól.

Így ment ez heteken át.
Én is azt mondtam, amit a nagyobbik lánykám mondott, amikor ovis volt, hogy fogyókúrázom, szinte semmi mást nem eszem, csak csokit és némi kenyeret.
Mi mindig is besorolhatatlanul alternatívok voltunk, hát miért is ne találtunk volna ki valami egészen más és különleges fogyókúrát magunknak?


Bori lányom ezt már 5 évesen tudta, én 50 évesen jöttem rá.
Egyébként is ennyi köztünk a rájövési és megvalósítási eltérés az élet több területén is; hol én vagyok ennyivel előbbre, hol meg ő.

A lényeg, hogy ismét szeretve éreztem magam.

Aztán egy szép napon ráálltam a mérlegünkre, és elképedtem azon, amit mutatott; majdnem tíz kilóval lettem több pár hónap alatt, ami azért nem semmi.
Most meg az egyik fiú barátom jutott az eszembe, aki eléggé szép nagy pocakot növesztett magának az elmúlt években, évtizedekben, és aki mindig azt mondja, ha erről beszél vagy kérdezik, hogy bizony sok munka van ebben, nagyon meg kellett dolgoznia ezért.

Hát nekem is, úgy tűnik.
Összeszámoltam, mennyibe kerültek a csokijaim, aztán azt, hogy milyen rendszerességet produkáltam az ő megevésük terén. Más gyógymódoknál elég hamar feladom, de itt úgy tűnik kitartó voltam, meg is lett az eredménye, és most már le kellene adnom, nem felszednem újra és újra pár kilót.

De mi válthatná ki ezt a már-már függőséggé alakult szenvedélyemet? - morfondíroztam magamban.
Csak nem jöttem rá.
Ezért kérő, könyörgő leveleket írtam baráti, ismerősi levelező listákra, hogy ugyan mondja már meg valaki, mit tegyek, hogy ne egyek egész nap csokival csokit.

Tudtam, hogy ha újra allergiás rohamokat produkálnék, akkor megint azonnal abbahagynám, de ezt nem akartam volna ismét eljátszani.

Így hát begyűjtöttem az ötleteket. Volt köztük olyan, hogy egek a csoki helyett szőlőt, na igen, de azt nem lehet csak úgy megvenni az utcán, és megállókban is eszegetni, mint a csokit, amit csak ki kell bontani a papírjából, és annyi.
Volt olyan ötlet, hogy ha rám jön a „csokivágy", akkor helyette egyek kaukázusi kefírt, és mindenképpen azzal fejezzem be a napomat, ne csokival, mert a vércukorszintem akkor egyre több édességet fog kívánni, ha még lefekvés előtt is azt eszem.
Igen, de valahogy a kaukefír látványa nem tudta ugyanazt nyújtani, mint egy fehér csokié, ha már át kellett volna, hogy térjek valami fehérre.

Aztán kaptam olyan levelet is, hogy szerelkezzem fel egy kiló almával, és sorolhatnám a jobbnál jobb ötleteket.

Sajnos nem volt eléggé meggyőző egyik javaslat sem, és habár kipróbáltam mindet, mégis csak maradt a csoki, mint fő táplálékom egész napra.
Kielégületlennek éreztem magam, és tehetetlennek is egyben.

Ám a segítség és a csoda többnyire az ilyen reménytelennek tűnő helyzetekben érkezik el az emberhez.

Felhívott egy régi kedvesem, hogy erre jár, meglátogathatna-e, és itt aludhatna-e az éjjel.
Boldogan mondtam igent ennek a kérdés-kérésnek, és nekiálltam takarítani, aztán táncolni ebben a boldogságomban, no meg azért is, hogy pár óra leforgása alatt leadjam a felszedett kilókat.
Szerintem egészen jól sikerült, bár két számmal nagyobb nadrágot és pólót vettem fel, de azokban legalább kényelmesen éreztem magam, és ez sugározhatott belőlem, nem pedig a szorongásom attól, hogy mennyire meghíztam.

A volt kedvesem csak ült és mesélt, és nézett és dicsért engem, hogy milyen jól nézek ki, hogy kisimultak a vonásaim és így tovább.
Én meg mosolyogtam, mint az a bizonyos pék kutya, a meleg zsömlében.

És mivel két ember közt a legrövidebb út egy mosoly, ezért ez elvezetett egy öleléshez. A jó dolgok azonban éppen úgy megsokszorozzák egymást, mint a rosszak, ha beindulnak.

Az egy ölelésből lett több ölelés, aztán még több, és a legtöbb ölelésnél már egymás mellett feküdtünk az ágyamon. Amikor beindul ez a folyamat, ki tudja, hol áll meg...

Én ilyenkor mindig megpróbálom legyőzni a szilárd test ellenállását, és mint egy folyadék vagy egy légnemű anyag, aki azonban mégis nagyon is a testében van, át szeretnék hatolni a másik ember testének puha falán és beleolvadni annak minden porcikájába, mint a csoki a számba.

Jé! Most veszem észre, hogy el is felejtettem ezt a csokis témát, amikor itt volt valaki, aki szeretett!
Egy falat csoki nem ment volna le a számon.
Minek, amikor a másik édes csókja mindennel felért?

Tudom már, hogy mi hiányzott, és azt is, hogy ezek szerint mi válthatja ki nálam most már száz százalékos biztonsággal a csoki evő szenvedélyemet.

Csokik helyett csókok.

Csak legyen minden nap, aki erre jár, és megkímél attól, hogy kosarammal lemenjek a közértbe csokit venni.

Nem fogok kosarat adni neki.

Mira  

Utolsó frissítés ( 2013.02.04. )
 
< Előző   Következő >