Menu Content/Inhalt

Hírlevél feliratkozás






Írásaimból PDF Nyomtatás E-mail
2010.02.04.

Egy tizenéves lány vallomása és látomása életéről, céljairól, gondjairól, örömeiről, az élet értelméről vagy értelmetlenségéről.

 

Élek.

Boldogan és nevetve.

Szép az élet. Főleg ilyenkor nyár közepén.

Meglátom a legparányibb bogarat is a fa levelén, és csodálom szépségét.

Minden olyan tisztán és ragyogóan gyönyörű.

Aztán megkérdezik tőlem, hogy ...

... mi szeretnék lenni, és egyszerre vége szakad mindennek.

Már nem érdekel semmi, ami körülöttem van.

Megpróbálok válaszolni, de csak dadogok, nehezen jönnek ki a szavak a számon.. Pedig annyi, de annyi gondolatom és tervem van. Mégis félek kimondani őket; szégyellem mások előtt, pedig az enyémek. Én teremtettem őket..

De ha kimondom a legnagyobb álmokat, máris olyan köznapivá lesznek, pontosan azzá, amitől meg akartam védeni őket.

Nem, nem azért egyszerűsödnek le, mert kimondom, hanem azért, mert a körülöttem lévők elkezdik "megtárgyalni" azokat.

 

„Számolni kell a reális lehetőségekkel!” - , mondják ők, és el sem tudják képzelni, mennyire őrjítően nyugtalanító érzés küzdeni a lehetetlenért.

A nyugtalanság pedig mindig kell nekem, anélkül üres, szürke, egyhangú az életem és döcögő a napok távozása.

 

Mégis, egy ilyen beszélgetés után elszomorodom, és érzem saját porszemnyi mivoltomat. Egyszer valahova ezt írtam: „Ha valamit komolyan csinálok, - legyen bár az a leghangyányibb dolog is,- nem hagyom, hogy kigúnyolják."

 

Akkor is és most is, tisztának, igaznak érzem ezt, egyedül ezt, a sok hazugságot felülmúlva, amit meggondolatlan könnyelműséggel a másodperc tized részében is többször vétek.

Sokszor nem igaz, amit teszek.

A pózolás, a megjátszás mindig nagy szerepet játszott az életemben, - ez a legnagyobb gyengém, és hogy bevallom, ettől úgy érzem, már bűnné is válik. De sokszor azt is érzem, hogy ezek nélkül nem mentem volna semmire. Nem magamat csaltam meg, csak az embereket.

De egy azért mégis megvigasztal: csak az arra „érdemeseket” tüntettem ki hazugságaimmal.

Akiket szerettem, azoknak soha egy szóval sem játszottam.

De kiket szerettem én igazán?

Nem nagy szám, és leírni is rettegek, annyira rémítően kevés.

Mégis néha úgy érzem, mindenkit szeretek, és tiszta vagyok, ártatlan, jobb, mint a többiek. De aztán egyre fájóbb a rádöbbenés, hogy senki vagyok, magam istene, bezárkózva sok láthatatlan fal mögé, melyekből kitüremkednek a kitörést jelző ökölcsapások milliónyi félgömbjei.

Boldog vagyok és szomorú.

Mindent szeretnék csinálni, minden érdekel, de ez negatív előjellel ugyanaz, mintha semmi sem érdekelne.

Kétségtelenül jobb, de az eredmény ugyanaz.

 

Meg kéne állítania valakinek engem.

Jó lenne, ha valaki megfogná a kezem, és így szólna:

„ Erre menj, nézd világos az út, kedvesen hív, s hogy ne érzed magad egyedül, hát veled megyek, és biztosan elérünk a célba!”

De nem.

Eldobnám magamtól ezt a kezet, és így kiáltanék:

„Hagyjál! Eressz el! Miért gondolsz ilyen gyengének? Miért alázol meg így? Egyedül is tudom merre menjek, van erőm a küzdelmekre is. Tűnj el! Nem kell, hogy segíts!”

Aztán később megbánnám, tudom, de vissza már sose jönne az a kéz, így hát megpróbálom elfogadni most, hiszen olyan szívesen nyújtja felém.

Köszönöm.

De egytől mégis meg kell fosztanom őt is, magamat is: nekem a cél semmi. Nem érdekel. A fő cél nincs meg bennem, és nem is akarom kialakítani. Nagyon hosszú az út. A lényeg az, hogy menni tudjak, lépni a sok gallyon, fán, emelkedésen, buktatókon át.

Menni nevetve, erőseket lépdelve.

Leküzdeni mind az útonállókat. És a társsal menni, azzal, aki ugyanazt szeretné, mint én, és ezért jön velem.

Így. Ketten könnyebb.

Aztán ha már minden fát ismerünk, ha már tudjuk, hol kell menni, hogy egyszerűbb legyen, hogy kell lélegezni, hogy szebb legyen, hogy kell hallgatni, hogy minden zöldet halljunk és érezzünk, ha már lesznek emlékeink, hátrahagyott erdő és megmászott hegy, egy nagy füves lejtő, ahol alig tudtunk megállni egykoron és úgy remegett a térdünk, aztán megkönnyebbülten ismét vízszintes talajon mehettünk, majd megállhatunk. Ha minden meg lesz, és mi még mindig nem fáradtunk el, hát biztosan ott lesz a közelben valahol az a cél is, amiért küzdöttünk, de úgy, hogy megtettük az összes lépést, és nem kerültünk ki semmit sem. Ott lesz, és akkor csodálkozunk majd, hogy ilyen közel van.. Megrémülünk és megilletődünk.

Könnyűnek érezzük magunkat, hisz már csak pár lépés, és…, mégsem merünk elmozdulni. Ha ennyi ideig harcoltunk érte, most már jutalmul is megkaphatnánk. De mi csak csodáljuk és zokogunk.

Nem merjük kitűzni rá a zászlót, úgy érezzük, megbecstelenítenénk azzal, ha hozzáérnénk.

Ám visszafordulni értelmetlen lenne, itt hagyni meg nem lehet. Hát elhatározzuk magunkat: lassan odalépünk, és a jel már ott van.

Most már csak kettőt tehetünk, vagy leülünk itt és örökre megpihenünk, vagy kitűzve a zászlót, tovább megyünk,… ha van még bennünk erő.

Éltünk.

Boldogan, küzdve, de nevetve.

Majdnem minden sikerült.

Szép volt az élet.

Megérte, hogy éltünk.

 

MIRA

Utolsó frissítés ( 2013.02.04. )
 
< Előző   Következő >